Vasárnapok meséi 8.

Hová is tettem, hová is tettem...na majd megkeresem, ha lesz rá időm...de, hát pont az tünt el...azt keresem, de minek is?

Hallhatatlan hang, azt mondja, megvan ő, itt ül mellettem, azt mondja, rohangált már eleget, hozott mindenfélét, de most már rendületlenül itt fog ülni mellettem, és már nem hoz semmit, csak nyugalmat.

Láthatatlan festő dolgozik a lelkemben már jó ideje, némely emlék szürkül, mások friss színt kapnak, van olyan is, amelyik fényes lesz, jó munkát végez derű a jutalma.

Az idő, hát ő pedig elfáradt...és itt alszik mellettem.

De még azért halkan elsuttogott egy mesét...így vasárnap.

A ház, ha indulok, búcsút veszek tőle is, ha érkezem, tekintetemmel ölelem át. Köszönt a kiskert, és a gondolat, "jaj a kapu megint bedőlt, mi lesz a virágaimmal". Körbenézek, de most nem a munkát látom, ami még hátra van, hanem "a miénket", tovább befelé megcsodálom az ablakon át a virágaimat kívülről is, kinyitom az ajtót, ismét és újra a jó érzés fogad.

HAZATÉRTEM!