Vasárnapi mese

Kis tegnapról lopott hazai az alapja a mai elmélkedésemnek. Szeretem a jó és tartalmas filmeket, az egyik csatorna jóvoltából, és Ildiéből, mert nem váltott másikra, miután vége lett az adásnak amit nézett, szóval újra megkönnyezhettem némely részeket az Úton hazafelé c. filmből.
Ezt a filmet iskolában tenném kötelezővé megnézetni, hogy a gyerek tanulja meg tisztelni!!!! és megbecsülni a házi kedvenceket is...ugyan ők nem tudnak beszélni, ám nagyon sok minden van, amit tudnak, s mi nem tudunk, nem akarunk tudni róluk.
Elmesélni nem fogom a filmet, aki nem ismeri talán kedvcsinálónak tartja pár soromat, viszont aki ismeri, azt hiszem egyetért velem.
Négy részlet van benne amelyek láttán könnyek lepik el a szemem, akárhányadszor is látom a filmet. Az első, amikor megmentik a kislány életét az erdőben, a második ahogy az apuka, megköszöni nekik. A harmadik, s ami sokszor eszembe jut míg osztom a fészbukon a mármegint kutyabántalmazós képeket és egyben dühöngök és dohogok, hogy csak ennyit tudok tenni. Van az a néhány kocka, amikor az öreg kutya magyaráz..."Nem kell kérni"...úgy kezdődik, és a végén amikor a gazdija Árnyékot várja haza és elköszön tőle, úgy hiszi, elpusztult az úton.
Kutyás film ennyire már régen hatott meg, ebben a "kategóriában" A fekete fülű fehér Bim" orosz filmalkotás volt az első, nagyon nem emlékszem már rá, csak arra hogy igen mély nyomot hagyott bennem, és arra hogy nem értettem anyám miért csodálkozik azon, hogy én sírok. (Évek teltek el, anyám egyre többször csodálkozik rám, és én egyre többször nem sírok:((:)))   
A kutyákat egyébként azóta imádom, sokáig gúnyoltak gyávának, amióta a fejüket is megmerem simogatni nemcsak a hátukat:))