Valami véget ér...bánatos mosoly fészről!

Megint ősbemutató...a mai fájós napot egy másik emlékkel bélelem, s talán míg soraimat megihletem, valaki fentről letörli a lélek-könnyeket.

A bohóc és a medve

A bohóc egy nevetős ülő alak volt, a maci meg úgy állt, mint aki menten be akar "pityeregni"...a nevetés nem változott sírássá, pontosabban, akkor nem, és a majdnem sem történt meg. Kedélyesen elmélázgattak ők egy polcon a többi dísz, lakástextil, bárminemű apróság között. Porcelánba álmodta az alkotó a két figurát és a keskeny rés is praktikus célt szolgált, belsejükbe pénzt álmodhattak. Ajándékok lettek, a bohóc tőlem, a maci nekem, az időpont bő évtizede a dátum pedig majdnem két hónappal több, születésnaposok voltunk mindketten, a hölgy mosolya, hangja, életkedve még mindig itt sejlik előttem, nagy kár hogy csak sejlik, s csak remélhetem hogy ott fent is a tűzőgépet keresi lelkesen, szólhasson, gyere Emő, dugd ide az orrod...kollégák voltunk, joviális viselkedésünk volt sokszor megbotránkoztató és megtévesztő, de nekünk jó volt így. Sokszor elmélkedtünk a mosómedvék elmekórtani tévedéséről miszerint miért is mosnak meg mindent...és a legnagyobb lelki nyugalommal durrantottuk szét a "cukros zacskót" ami akkoriban fizetésünket tartalmazta. Megvitattuk hogy az építőanyag vásárlók hány hét ajtócsapkodást érnének meg, a közösség nem kis megbotránkozására, de mint tudjuk, amelyik kutya ugat az nem harap. Ő már jócskán benne volt a házasságában, én még igencsak az elején. Aztán, én elmentem, néha találkoztunk még, integettünk a szembe buszmegállóból, volt hogy dicsekedett, ikerunokák várhatóak, majd mégsem, vele sírtam át a túl oldali megállóból, aztán pár év múlva ő is elköszönt. A maci elveszett, a bohóc a gazdáját vesztette...de nem feledem.