Sziszifuszi munka

A kabarét köszönöm,
kínomban
már csak röhögni tudok.
Az emberi közöny mindig csak dühített,
bármily büszkén s rátartian viselik a fehéret,
abban is csak embernek kellene lennie,
de nem igaz ennek fele se.

Harmadik hete talpalok,
s nyelem a befelé hulló könnyeket,
búzgón takargatom gyilkos mosolyomat,
s lelki szemeim előtt látom
"hullani a fejeket".

Sokszor elmélázok azon,
milyen bátrak is egyes emberek,
nem átallanak időbörtönben tartani
a betegségbe fáradt lelkeket.
Aztán majd ha egyszer
ők lesznek öregek,
vajon lesz-e ki nekik ad
megértő szeretetet.

Hiszen az idős ember megélte a munkát,
a beteg pedig életét szenvedi,
ki az az irigy lélek ki nem ad
melengető lélekmosolyt nekik,
hiszen valahol mind-mind vadidegen,
de naivan számít a segítségre...
és tisztelet a kivételnek
a fehér köpeny gonosz,
de nem tudja miért és mi végre?

(anyám szerint kiskoromban visítottam
a fehér köpenyek láttán, semmi nem változott,
csak felnőtt lettem, s most már üvöltök:(((  )