Pótanyám

Annak idején egy kolléganővel egyszerre

kezdtünk dolgozni, úgy esett, hogy igen

jól egyet is értettünk mindenben, csak

sokat pletykálkodtunk, annyira, hogy a

kis-nagyfőnök döntött, kellünk mindketten

de nem egy műszakban. Nekem esett

le előbb, hogy akkor két hétig legyen

valaki délutános. Átkerültem, ott is

volt ismerős. Műszakvezetőm megszidott, 

mit hozott az élet, több éves, sőt évtizedes

barátság született.

Ő látta Ildit először, "csak egy pillanatig

álljunk meg a Posta parkolójában", Papamaci

morgott teljesen jogosan, de akkor már

megvolt beszélve, portáról telefon, és ő

abban a pillanatban rohan is le, mert

sietni kell haza, október eleje volt.

Aztán eltelt két és fél év, az első látogatás

a munkahelyen, vittem be a papírt.

"Anyád intézze a dolgát, őt látod eleget, addig

vigyázunk rád", mire visszatértem, a kedves

gyermekem két kézzel püfölte a klaviatúrát.

Pótanyám ma ünnepel.