Mese csak úgy

A virágüzlet tulajdonos tündére záráshoz készülődött.

Ahogy szokta, szigorúan átnézte még egyszer a választékot.

"Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet" - mormolta,

na hagyjuk, előbb munka, aztán a filozófia. Még lesz idő,

megfesteni szóban és írásban magáról az igazi képet,

hitt benne 

A rózsák maradtak mindig utoljára, a sárgákat megkönnyezte,

a fehérekre rámosolygott. A vörösek, na igen, az vörösek

kísérik az útján, tekintetével szinte simogatta őket.

A rózsaszínek jókedvre derítették volna...ha nem látja meg

azt a két szálat, amelyeket kidobásra szánt már napközben.

Fehér volt az egyik, rajta pici fekete pöttyök, valamilyen

betegség támadta meg, a másik fakón vöröslött.

"Reggel kidobom őket, sajnálom nagyon, de nem lehet

eladni!"- határozott végleg. Bezárta az üzletet és hazatért 

Másnap reggel festő barátja volt az első vásárló.

Hosszasan szemlélődött, tanácstalanul, egyszer csak

észrevette azt a két szálat a pult mellett a csorba

vázában.

"Nehogy ki dobd! Mondd meg az árát, viszem magammal,

be tudom fejezni a képemet!" - kiáltott fel.

"Nem gondolod komolyan..." - nevetett a tulajdonos -

"majd ha

 elmegyek, megnézem a következő kiállításodat,

újra találkozom velük"! Csend telepedett közéjük,

a rózsák megmenekültek, a festmény a kiállítás

legszebb darabja lett.