Leteszem a bundát:(

összehajtogatom, szépen gondosan, holnap szükség lesz rá... meg azután, meg azután...remélem soká még.Valahogy úgy érzem most magam, mint az Ózban a kicsi ember, amikor felborult előtte a paraván, csak ő nem zokogott.

Valahol féluton vagyok a dühöngés és a csendes beletörődés között...lányom nem akar unalmas, megkeseredett felnőtt lenni, nem mondja ki, de szemében látom, én az vagyok.

Kamaszkora összes igazságtalansága is a fejemre hullik, de tűröm mert tűrnöm kell...magamért, a páromért, legyen legalább látszat-béke ha már mi ennyire egyformává váltunk, vannak helyzetek, amikor ez egyáltalában nem baj...és ezért csendesen és sokan irigylik a ház urát. 

Míg Ildit megbabonázza a pici lány látványa, én emlékezem, és próbálok nem zokogni. Sárga rózsás születésnap lenne, és én boldogan készülnék, hogy februárban majd viszontláthatjuk egymást. Február lesz, de viszont nem...csak egy néma sír, a magyarbánhegyesi temetőben...rácsot feszítenek körém a miértek...fulladozok.

Általában örülni szoktam az adott jelen helyzetnek, de ezzel a sebbel nem tudok mit kezdeni. Párom látott először embert bennem, és családját megismerve kezdtem igazán élni. Szülei lányukként fogadtak...néha hallottam, baj van Veled lányom...hát most...magával van baj, Papa...itthagyott minket, és vitte Mamát is, esélyünket, hogy valami másképpen alakulhatott volna. 

Azt mondják, meg kell tudni bocsátani, azt a fájdalmat nem tudom, hogy baleknek lettünk nézve, és a beteg Mazda miatt kimaradt egy karácsony, az utolsó...hogy az októberi látogatás után, februárban már csak a ravatalon...s még anyám is rúg egy hatalmasat párom lelkébe...nekünk kellene közelednünk, de nem megy...nem baj? 

Két házzal arrébb laktunk Tasson, mint ahol párom felnőtt, udvarukban állt egy szomorúfűz, idén lesz lehetőségem kettőt ültetni.

Aztán...majd találkozunk...egyelőre meggyújtottam a rózsamintás illatgyertyát...