Kilúgozva

Tiszta fehér lapot vettem elő, szeretetben merített, vakító

fényes mint lelkem napsugara.

Az elmúlt napok átgázoltak rajtam,

széttéptek, válogattak, kitöröltek,

bennem hagytak, egy csipet múltat,

keverve jelennel, egy gps-t és egy

itinert a jövőbe, a jövőm felé.

Boldogan utaztam tegnap, vártak

az ismerős helyek, előnevettek az

elfelejthetetlen emlékek. Karomat

törte a hatalmas lángos, és siettettem

az utat életembe visszafelé.

Rokonoknál, szavak szállnak a légben,

szeretet-kedvesség nem semmitmondó,

sőt inkább hirtelen-kapkodó hogy minél

több jusson belőlünk-belőlük.

Aztán elővesszük a selyemrózsát,

vár már minket a szeretett sír,

időkön át érzem mintha megérkeztem

volna, hiába a szeretet nem hal meg.

Egy pillanat és huppanok a sárba,

most már a bal lábam is foltos,

vádlok, és nemértek, hogy miért nem...

de aztán, mikor a két kis pehely

leesik a földre, már nem lázadozok,

ez az én alázatom, a kör bezárult,

egy életszakasz lezárult, emlékképeket

fiókból dobozba teszek, aranyszalaggal

lekötöm, és tudom, hogy ott vannak,

de meg már nem nézhetem.

Visszafelé kacag az út, és majdnem otthon,

ahol búcsúzáskor sírt az ég, most a késő

délutáni napfény fogad, lélektisztán,

végtelenül gyengén, de mégis erősen

fogadom a következő napokat.