Időm fogságában

Volt, hogy nem volt szabad elmondanom, amit nem lehet...Volt, hogy el akartam, de szavam nem kapott nyelveket...

Volt, hogy nem volt szabad és nem is akartam, mert ruhaként

takarta lelkemet.

Lassan tárul időm kapuja, enyém minden nappal és minden éj,

találkoztam már sok példányban magammal, azt is tudom,

melyik életet élem ÉN, hatalmas élmény, kimászni a rám burkolt

éjsötét fújtó fátyol alól, szembesülni, baráti mosolyokkal,

ismerősöket megszületni látni barátokká, s persze látni a sok-sok

idegenül-ellenségesen csillogó tekintetet, sugározzák, nem értenek

de nem akarnak sohasem, én nagyon szívesen viselem ezeket

az unikum-ékszereket. 

Lesz, hogy el tudom mondani, mert már el szabad...

Lesz, hogy nem tudom, mert a szólánc elszakad...

De ÉN jöttem, leszek, s maradok Veletek, aztán együtt megtaláljuk

a közös szeretetnyelvemet.

A hatalmas sziklát elhordtam, mosta az eső, hogy segítsen

szárította a szél, és égette a nap...és csak most látom, aprócska üreg

telis-teli a lélekvirágaimmal...óv, véd, és gyógyít, szirmait szórhatom

ezerfelé, ezerfelől szállnak vissza körém.

A titkok könyvtára lassan elporlad, a könyvtárosok sorsukra várnak...