A pillanat könnyei

Bár ma még csak szombat van, de az imént született egy mese. Meghatottságom még mindig tart, mialatt legépelem a csodát. Mindig is tudtam, hogy a szeretet az mindentől-mindenkitől független. Olyan mint a levegő, nem tudunk nélküle élni, ha nincs akkor csak fulladozunk a közönyben.
Pihenős hétvégénk van, most nem siet semmi, ebéd végeztével van több idő lazítani, több figyelmet szentelni a kedvteléseinknek. Papamaci sokadik harcát vívja a sudokukkal, én pedig olvasgatok, nézelődök, valamit írni kellene. Lányzóka unokanővérénél vendégeskedik.
Csöngetnek, fiatalember áll a kapuban, nem leszólás, de fontos része a történetnek, hiszen ilyet nem tapasztaltam még tőlük, szóval neki nem kellett szolárium. Amúgy sem teszünk különbséget, akárki jön, éhes, tojás kell neki, kész, ennyi.
Izgatott, de rettenetesen, látom a szemén, fél, azt fogom mondani nincs tojás, elfogyott. Ötöt kér, gyűrött ötszázast tart a kezében, kicsi reklámot csinálok, ajánlok neki többet is. Elutasítja, lisztre is kell a pénz. Sajnos nem fizették ki egészen, csak ennyit kapott, de a lányának ma van a születésnapja, hisztizik a stüményért amit megígértek neki, de különben is..."A LÁNY AZ ÉLETEM" mondta olyan sziklaszilárd természetességgel, hogy én ilyet még nem láttam. Tudom,  nekünk is van egy lányunk! - mondtam neki, és pillanatra összeköt minket valamilyen titokzatos őserő.
Megkapja a tojást, megtudom ötéves a lány, ő elrohan még lisztért, már visszaérek én is, de a lelkemben még mindig visszhangzik a hangja: "A LÁNY AZ ÉLETEM, MINDENT ŐÉRTE CSINÁLOK".