A csipet csapat:)

Valahogy úgy akarták a fentiek, hogy sorsom viharos tengerén valahogy mégiscsak egyenesbe tudjam hozni létem ladikját. Ezzel sokszor nem kis fejtörést, és fejfájást okozva a családnak:)) arra gondolok, hogy bár elég komoly végtagfájdalmakat élek át és túl, ám valami belső mozgatórugó, mert ez nem kényszerből történik, örökké hajt hogy mozogjak.
 Sétálni nagyon szeretek, és mindegy a plusz negyven vagy a mínusz tíz, az egyikben viszem magammal a vizes üveget, utóbbiban a nagykabátot de megyek rendíthetetlenül. Eltervezem az útvonalat, kicsi helyen lakom, de nagyok a távolságok boltok, posta, hivatalok között, és felkészülök a kirándulásra. 

Van nálunk egy kőkút, artézi gyógyvízzel, sokan ezt használják főzésre is. Más településekről is járnak át ide érte. A minap is arra vezetett az utam, ittam is néhány kortyot. Ezt láthatta meg annak a kedves arcú nagymamának a két unokája, mert pár lépésre eltávolodva láttam, hogy a néni inni tanítja őket. A kicsi lánynak mutatta, hogyan tartsa a markát hogy belefolyhasson a víz, a bátyja segíteni akart neki, mondta, nyúljon a medencébe bele úgy könnyebb, persze a nagymama figyelmeztette őket hogy ezt nem szabad. Idilli játékos-kedves jelenet volt, aztán néhány nap múlva láttam őket megint, két nagyobb gyerekkel kiegészülve, és amivel végképp belopta magát a néni a szívembe, hogy mindenhol megállt velük és megnézték a kutyákat, hozzánk is benéztek a kis közbe. A "jószomszédnak" van egy gyönyörű bernáthegyije.
 Erre lettem figyelmes, mert mi akkor értünk haza valahonnan, hogy a néni magyarázza a kutya fajtáját néhány lépésnyire tőlünk, rámvillan a tekintete, köszönnek, s indulnak tovább, hogy egy távolabb háznál a kedves kutyához leguggolhasson mind a négy gyerek és a kerítés alatt óvatosan benyúlva megsimogathassa, miután a néni beszélt a szomszéddal, aki ezt megengedte.