Lifter blogja

Nézd a tenyerem, ahogy pihen a

mellemen most, öt ujjam nyiva van

s te is hallod tán; valami szól,

oly szeliden és oly enyhitőn,

mint júliusban sárga mezőn

szellőasszony hús csókja homlokomon.

Ugye te is érzed s emlékszel még?

Ránk borult az árny s reád a karom,

te felnéztél rám, de hangod félre csúszott

és leheleted most is érzem arcomon.

Forrón terül el s a szemem lehúnyom.

Most igy van ez, s még ott ül ajkadon

egyszerű csókom, s ott is marad addig,

mig egyszer hazugan le nem csókolom. 

Csönd van. Kicsit megállok,

de az agyam hintázik és

egyre csak sóhajtok,

de ki adja számba a levegőt?

A mellem tágul,

a fejem csak mozog,

a szél már megpihent,

de nem hallod? Az avar még forog.

Ki mondja meg, hogy igy legyen?

Ki fogja meg tollamat,

mikor már itt van a kezemben?

S ki formálja arcomat?

Mikor még ülök és sóhajtok.

Csönd van? Nem tudom már,

de az idő üresen kong,

és ki tudja még mi vár... 

Múlt évek után kapkodok,

mikor az emberek csak éltek,

s aztán haltak, azok az évek

elrohannak s én is futok.

Már az érzések is vének,

lelkemből hiába kortyolnék:

eltűntek, felszáradtak rég,

mégis jó, hogy józanul élek.

De eltelik a jelen év is,

Elmúlik majd s újra kapkodunk.

Élünk s változunk - élünk s változunk,

és egyszer megnyugszunk: te is, én is. 

Miért vagy szép, miért vagy szép,

miért érzed, miért látok?

Tudom, hogy én vagyok

a falon, a tüdőben, az észben,

de a gyomorban is,

és csak néha a fényben.

Elmerülök, kimászok,

kitárt karral sétálok,

bűnös jobbom nyújtom,

a pofonokat ballal kapom.

Vesztett búmat neked adom,

de kérlek, ezért törd le karom!

Kiálts az arcomba;

már nem húnyom le szemem,

hisz életem már régóta

önmagadban élem. 

Csak ülök és nézlek, milyen szép vagy.

Lelkem mintha benned élne; szárnyra kap.

Kezed bársonyán megpihen, megérinti arcodat.

Hajaddal takarózik és körülfonja álmodat.

Szemedben ébredek: észre sem veszed.

Lágyan ringó hullámok repkednek,

felém szállnak s megkötnek,

és én csak ülök és téged nézlek.