Lifter blogja

Háttal közeledek célomhoz,

hisz közben feléd nyújtom a karom,

kezemben toll, és az egyenleteket

feladod, én megoldom - próbálom.

Hozd el nekem a tavaszt s cserébe

annak összes szépségével bóditalak,

pillangó szülessen sziveden s én

aranyfényben fürdetlek, s feltűzöm hajadat.

Add nekem a kezed, a szived és a szád,

s én tüzet gyújtok néked: melegedj meg,

vedd le cipőd, nem hajt majd senki,

oltalom temploma a karom: nyugodt és meleg.

Legyél te a Nap s én leszek a Föl,

adj nekem a fényt és vonzzon léted,

a kozmosz adjon erőt és teret

s nem kell szólnod, én keringek néked. 

Úgy látom, tisztul már az ég,

de hogy az eső elvonult,

torkunk újra száraz,

s az elért cél is megfakult.

Ilyen az ember: megkapjuk

mit akarunk s végül

más nem, csak az új kihivás kell

s a dijat eltesszük emlékül.

de mi - mig addig elértünk- többet s értékesebbet kaptunk,

hisz azok az emlékek s értékek,

most már mi magunk vagyunk.

Igy van ez; a három év, mint

a negyedik is; elmúlt.

A tapasztalat megmaradt,

a rossz pedig porba hullt.

Könnyű, halk búban vigadunk most

- mi édes lesz majd emlékké válván-

és mi csak megadva fekszünk

az idő végtelen sodrásán. 

Öklelő vihar, egy gonosz páva,

vizes sivatag van bennem.

Kápolnámban magamnak áldozok

és ott törlöm vizesre szemem.

Aphrodite, te drága, mélyen

beszivom tüdőd illatát

és én viszont éltetlek téged,

mint nyári zápor a száraz sziklát.

Virág és csók hiányzik énnékem:

belekortyolok az arcokba,

néha kisétálok tenyeremre,

szertenézek, de mindhiába.

Gyönyörű testek csobbannak fejembe,

de ébressz fel, te meztelen állat!

Miért zavarod elmém? Takarodj!

-és fedd előlem buja szádat!

Ez is hiába, nem tudlak eldobni,

hisz te formálsz, mint folyó a követ,

és elhajitsz mikor már elég szép vagyok,

- de látom; fiatal kezed még reszket.

Szeress hát belém, te drága, szent élet,

hisz időnk oly kevés, s ezért kérem:

Szeretkezzünk most és mindörökké,

naphajnaltól holdhajnalig, Amen! 

Engem nem zavar, ha nevetsz,

de ha jókedv ébred ajkadon

virágok nyilnak, s medvék

ébrednek, hisz véget ér a téli álom.

Engem nem zavar, ha nézel,

de ha pillantásod érzem

arcomon nyári napmeleg táncol

sárga búzakalásszal kezében.

Engem nem zavar, ha szomorú vagy,

de ha sóhajtasz-fájdalmasat,

ablakom alatt a fák fájó,

őszi szellőtől elvesztik koronájukat.

Nem zavar, ha rám hullik a hó,

mig tudom; tűz mellett hallgatsz száz mesét,

valaki fogja kezed, s én átfázom helyetted

az összes kegyetlen szentestét. 

Mostanában hosszabbak az éjszakák,

és édes álmot zavar el a hajnal,

emlékszem; áttöröm az éj falát,

s mint zömök nagykabát, betakar a nappal.

Mily furcsát játszik velem az agyam s az éj

-bár ismerem a létnek kemény szavát-

becsapnak s mégis újra kérdem én:

miért simul mindig lelkemnek a jó világ?

Szeretem itt a kopott széket, melyben ült

s hosszan elrévedezve régmúltakat mesélt

s szeretem éjjel a jót, mi tovatűnt:

szót, hangot, szint s a langyos estét.

és mit ér néha az érzés egy csók után?

a béna kacaj s az isteni ragyogás?

az ember nem értheti, csak él bután,

s az álma marad az éjjeli álmodás.