Lifter blogja

Anyám volt szegény s mi

hosszú éjszakán át egymás szavát vacsoráztuk.

Anyám volt kisebb, mint mi,

s búcsúzásnál lehajolva öleltük s csodáltuk.

Anyám még sir néha,

s bolond órák bolonddá tesznek minket,

anyámtól búcsúzva

néha a tegnaptól nem, csak a holnaptól félek.

Anyám egyszer boldog lesz,

s tudom, hamarosan új tavasz jön el,

Anyám még a jelen lesz,

s a múlt majd csak emlékként felel. 

Virágot virágra halmozva,

befedem karodat,

fejedet reáhajtva,

betemetem hajadat.

Világok csattognak

s én álmommal védelek,

végigfázom helyetted

a hosszú, hideg teleket.

Lehajtott fejjel vagy rútul sétálva,

mindig fogom kezedet,

s szoritom én holtomig,

hisz tőled kapok életet.

Egy bizalmas érzés,

ez vagyok; csak gondolat,

s addig élek én,

mig fejedben ébredek minden nap. 

Mikor kényelmesen ülök,

nem minden mozdulat az enyém,

fejem a lábamhoz közelebb,

te keringsz és mozdulsz elém.

Hacsak szemem nem vetit ki,

mindig lépsz és én hajolok,

fáradtan pislogok és érzem,

érzem a hangod, hallom a mosolyod,

ekkor már bánt a szék, ha mozdulok,

zsibbad a kezem és ájulok...

szivem tempoját nem is hallva,

vissza zuhanok hűvös ritmusomba. 

Néha oldalról is látlak,

mikor mögötted a fehér fal,

tükörarcod nem hervad

s találkozok álmoddal.

Mikor hideg-meleg találkozik

és világit az éj,

a fal hirtelen összeomlik;

 elölről akkor látlak én.

Hát mégis élek, üres lapot kezdek.

De nem akarok olvasni, nem!

Az előző oldalt nem, a kezdő sort,

a kezdő mondatot, mert ha azt látom,

újra fejbe vág a miért, és a merttel

begyógyult sebem vérezni kezd.

Jaj, mit tegyek? Segitsetek!

Talán tépjem szét? Igen, széttépem,

széttépem az előző oldalt, de mégsem,

hisz rajta van a sor, mi kell nekem.

Nélküle nem tudom az üres lapot

megtölteni, folytatni és befejezni sem.

Majd analfabéták biztatnak,

ha elérem béna karjukat,

segitőkezet nyújtanak majd,

de az se baj, ha kezükben tőrt tartanak,

hisz a rosszat fogják elrontani,

ellapozott oldalról olvasott szavakat.