Lifter blogja

Úgy látom, tisztul már az ég,

de hogy az eső elvonult,

torkunk újra száraz,

s az elért cél is megfakult.

Ilyen az ember: megkapjuk

mit akarunk s végül

más nem, csak az új kihivás kell

s a dijat eltesszük emlékül.

de mi - mig addig elértünk- többet s értékesebbet kaptunk,

hisz azok az emlékek s értékek,

most már mi magunk vagyunk.

Igy van ez; a három év, mint

a negyedik is; elmúlt.

A tapasztalat megmaradt,

a rossz pedig porba hullt.

Könnyű, halk búban vigadunk most

- mi édes lesz majd emlékké válván-

és mi csak megadva fekszünk

az idő végtelen sodrásán. 

Hát mégis élek, üres lapot kezdek.

De nem akarok olvasni, nem!

Az előző oldalt nem, a kezdő sort,

a kezdő mondatot, mert ha azt látom,

újra fejbe vág a miért, és a merttel

begyógyult sebem vérezni kezd.

Jaj, mit tegyek? Segitsetek!

Talán tépjem szét? Igen, széttépem,

széttépem az előző oldalt, de mégsem,

hisz rajta van a sor, mi kell nekem.

Nélküle nem tudom az üres lapot

megtölteni, folytatni és befejezni sem.

Majd analfabéták biztatnak,

ha elérem béna karjukat,

segitőkezet nyújtanak majd,

de az se baj, ha kezükben tőrt tartanak,

hisz a rosszat fogják elrontani,

ellapozott oldalról olvasott szavakat. 

A senkitől rabolt a semmi,

de hazaérve zsákja üres volt,

hisz gondolatom nem létező, szétszórt.

Mára én lettem hős, Dalnok esőjében,

Senki fia voltam, s a semmiért vesztem el,

ezért dúl ő odakinn és idebenn.

Borostás a remény; sokáig húztam bajszát,

csúfoltam a szelet, ma én látom grimaszát:

Tökéletlenül tökéletes felejtő idő; kellesz! 

Csönd van. Kicsit megállok,

de az agyam hintázik és

egyre csak sóhajtok,

de ki adja számba a levegőt?

A mellem tágul,

a fejem csak mozog,

a szél már megpihent,

de nem hallod? Az avar még forog.

Ki mondja meg, hogy igy legyen?

Ki fogja meg tollamat,

mikor már itt van a kezemben?

S ki formálja arcomat?

Mikor még ülök és sóhajtok.

Csönd van? Nem tudom már,

de az idő üresen kong,

és ki tudja még mi vár... 

Múlt évek után kapkodok,

mikor az emberek csak éltek,

s aztán haltak, azok az évek

elrohannak s én is futok.

Már az érzések is vének,

lelkemből hiába kortyolnék:

eltűntek, felszáradtak rég,

mégis jó, hogy józanul élek.

De eltelik a jelen év is,

Elmúlik majd s újra kapkodunk.

Élünk s változunk - élünk s változunk,

és egyszer megnyugszunk: te is, én is.