Lifter blogja

Újra hozzád fordulok, te isteni báj,

te vagy mindig vigaszom, elmondom mi fáj.

Az a fránya bánat és a vak szerelem,

mint két jó barát; összefogtak ellenem.

Hol vagy már jókedv? Húzzad szét arcomat!

Gyere nevetés; fojtogasd meg torkomat!

Vers, jókedv, nevetés: segitsetek nekem!

Illanj el bánat, te pedig láss, szerelem! 

A senkitől rabolt a semmi,

de hazaérve zsákja üres volt,

hisz gondolatom nem létező, szétszórt.

Mára én lettem hős, Dalnok esőjében,

Senki fia voltam, s a semmiért vesztem el,

ezért dúl ő odakinn és idebenn.

Borostás a remény; sokáig húztam bajszát,

csúfoltam a szelet, ma én látom grimaszát:

Tökéletlenül tökéletes felejtő idő; kellesz! 

Messzemúlt világodban

féllábon ugrándoztam,

homlokom eltakartam,

szinekkel csókolóztam.

S most enyém a világod,

és én éneklem dalod,

s ha ráncolod az arcod,

kisimitja barátod. 

Biráljuk az embereket

Okosakat mondunk s tanulunk

Lenézzük a hőstetteket,

De néha mi is hősök vagyunk.

Odaszólunk az életnek:

Galád vagy és halj meg!

Sóhajtunk a szerelemnek:

Zsiványul újra átvertek.

Ülj le hát és beszélj az égnek!

Lóbáld a lábad, hazudj a szélnek!

Igazat csak nekem adj!

Nappal álmodj s éjjel élj!

Add a kezed! Itt maradj!

Porban járj, de mégse félj!

Oly múltat kaphatsz igy meg,

Talán jövőd szebbre épitheted! 

Hosszú út végét látom a távolban

Tudom, a boldogság útja ez,

sem közelben sem határban,

rajta engem senki nem keres.

Kopott cipőmet hamarosan lehúzom,

ki tudja mikor lesz pénzem újra?

Lukas pokróccal takaródzom,

és merengve nézek a nehéz tájra.

Jégeső és hó áztatta kabátomat,

megvadult vihartól könnyezett szemem,

takartad és takartam arcodat,

s te mondtad: napsütésbe temetkezzem.

Minden szép szavad egy csep eső volt,

érzelmünkkel keltettük életre a vihart,

mert nem te voltál, nem a lelkedből szólt,

minden vizes hazugság összekavart.

Iránytűként használtam fent ragyogó csillagod,

kicsiny szekér nyomában mentem hangtalan,

néztelek, figyeltem, ittam minden mondatod,

feledd múltad! - könyörögtem, de hasztalan.

Arcodat mindig magam előtt láttam,

minden lépésem szomorú szivem diktálta,

te voltál a világ, de már megbántam,

s most búsan lépkedek a fakult járdát látva.