Lander_Meryenn blogja

Lander_Meryenn•  2018. november 29. 19:12

Itt felejtettél..


Úgy siettél el,

mint egy furcsa idegen.

Nem szóltál semmit

csak vissza néztél rám.

Zsebre vágtad

arcomról a nevetést.

Itt hagytad velem

az üres szobám.

Elvitted belőle 

a színeket.

Kályhám otthonos

melegét.

És most fázom.

Fázom az ürességet,

szóra birnam a csendet,

ami azóta is ott lóg 

a fogason ,a kabátod

helyett,és nem felel.

De valami megmaradt

nekem.

A félbehagyott versem...

amit némán 

magamba véstem.

Mert hangom 

nem jutott el hozzád.

Fáradt tollamból is

kifogyott a tinta.

Hamuba rajzolt betűim

elragadta a szél.

És nem mondhattam el,

hogy engem itt felejtettél.

Lander_Meryenn•  2018. november 23. 21:07

Bele nevetem a neved a világba...



Ablakom szegletéből kémlelem az utat.
Sietős emberek közt szemem téged kutat,
de nem látlak.
Sóhajomtól párás lett az üveg.
Fázós kezemmel belerajzolom neved,
úgy várlak.
Kopott asztalomon forró kávé gőzöl, 

te meg igyad amit magadnak főzöl 

már nem áldlak.
Mert nem melegíted testemet,
a nem számolom, sokadik
magányos reggelen.
Teltek a napok a hónapok ,epekedtem

érted ,de hiába.

Elfeledlek,és
bele nevetem neved
a világba.


Lander_Meryenn•  2018. november 22. 21:22

Október volt..

Október volt, még kapaszkodott a nyár.

Aranylevelek fürödtek a fényben,

s hajunk kócosan táncolt a szélben,

ahogy fogtad a kezem a vén Duna partján.


Ajkunkon a szavak csöndesen pihentek,

mint a fák tövében szunnyadó avar.

Lépteink alatt már az ősz zizegett,

s az út porára színes álmokat takar.


Október volt, oly sok október mögöttünk,

de a szívünkbe vésett nyár nem kopott.

Szeretlek örökké! (még akkor is)

ha fölöttünk kihunynak a csillagok.

Lander_Meryenn•  2018. november 22. 18:33

Hogy mondjam el?

Bekopogott nélküled a tél,

az ablakom is deres.

El nem mondott szavaim

bennem fáznak,

s a reményben élt

gondolatom téged keres.

És szinte fáj minden gondolat,

mert nem jön ki 

egyetlen szó, sem hang, 

. az ajkamra fagy.

Nem maradt belőled 

semmi más,

csak a párnámon

heverő fakó

álomrongyok. 

S a magamba fojtott kiáltás.

Már nem vagy itt.

A nincstelenség meggyűrődve

ül gyenge vállamon.

Hogy mondjam el?

-Szeretlek téged.

Hogy mondjam el?

Már nem tudom.

Lander_Meryenn•  2018. november 21. 17:37

Újra elmentél..

Az állomáson még magadhoz öleltél, 
én álltam ott, mint kopár fa a téli éjben
kiáltottam volna, de már nem figyeltél
vonatod sikítva tűnt el a semmiségben. 

Fagyott csönd gubbaszt a kihalt peronon, 
mögöttem szétgurult éveket hord a szél, 
elmúlt pillanat reccsen a bokrokon
Nemrég ajkadon égtem, de újra elmentél. 

Lassan lépkedek hiányod súlyát cipelem,

vagy csak a kabát nehéz vállamon,

házamhoz érve kezed helyett

a jéghideg kilincset markolom.

 

Kályhám fáradt lángja miatt fázom tán, 
szelíden magamba görbülök, mint aki fél, 
még keresem ittléted morzsáit. 
Valamit még találok, de újra elmentél

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom