Én ugyan nem!

 

 

Nem szirénázott, nem kért elsőbbséget, hanem ment, mit ment, siklott, csúszott, lendült, a jeges úton.

„Mindjárt ott leszünk” szólt időnként egy hang.

Csak bólintottam köszönetem jeléül, mert nagyon fájt!

Megérkeztünk. Óvatosan emeltek ki székestől a remekül korcsolyázó mentőautóból.

Vittek sietve.

Váróterem, tele segítségre váró sorstársaimmal, kik egymást biztató „mosollyal” próbáltuk elviselhetőbbé tenni kínjainkat.

Én következtem. Betoltak egy fényes szobába, és ott valami elkezdődött, abban a kis rendelőben.

Elkezdődött a BIZALOM!

Kedves, halk hang szólított meg, és mint egy gyors fájdalomcsillapító hatott testemre-lelkemre.

Mim is fáj? Nem is tudom, talán semmi… Jaj, dehogynem, hát persze, hogy fáj, hiszen azért vagyok itt!

„Akkor majd kiderítjük”- szólt egy kedves hang.

Bent kell maradnom.

Máskor első reakcióm egy hirtelen, és ellentmondást nem tűrő „nem” szokott lenni, teljes tiltakozásul, most azonban csendesen bólintottam. Rendben van.

Másnap reggel a szokásos kórházi zajok, csörömpölés, villany föl, karokat nyújtani, egyikből vért, másikon a vérnyomást.

 Nem számít, mert mindjárt jön a reggeli vizit, és  a „bíztató mosoly”.

Jött, és mosolygott.

Én is, mert érezhető volt, hogy fontos vagyok, fontos, hogy kiderüljön, fontos, hogy elmúljon!

Gyávaságom határokat nem ismerve uralta egész életemet, ekkor azonban alázatosan megadta magát.

Jöhet az a tű, akármi!

Jött is. Száz rezidens kopogtatott, kérdezett. Nem baj, mert majd  a „bíztató mosoly”...

Déli vizit.

Mindenki rendben várt. Én is.

„Hogy van?”

„Én? Én nagyon jól!” - Mondtam volna szívesen, de nem hazudhatok.

Halk moraj, rendelkezések, miszerint naponta háromszor ilyen, és ilyen gyógyszert fogok kapni.

MICSODA???!!!!!!!! Én gyógyszert?! Jaj! Azt nem! Azt soha nem tudtam bevenni, attól még betegebb leszek, az szörnyű, akkor inkább tovább fáj, majd megszokom… csak azt NEEEEEEEEE!

„Dehogynem” szólalt meg „bíztató mosoly”.

Ő még nem ismer- gondoltam -, majd meglátja, hogy nem tudok, hogy tényleg! Jaj! Mi lesz!

A szobatársaim kedves, sorsukat csendben tűrő módon élték ott már jó ideje napjaikat. Elmosolyodtak, és mondták, hogy nem lesz baj, szépen be fogom venni azt a gyógyszert, és meggyógyulok. Ők is segítenek nekem!

Könnyek közt köszöntem meg annak tudatában, hogy abból ugyan nem lesz semmi, hogy én beveszek egy tablettát!

Ebédidő.

Már mindenki jóízűen falatozik, én nekem nincs mit, mert még előbb a gyógyszeremet be kell vennem. Ez az utasítás. A kis szekrényen ott van egy dobozban, és nekem azt le kell nyelnem!

Nem megy, nem lehet, nem tudom!

Nyílt az ajtó, és jött a „bíztató mosoly”. Megállt az ágyam mellett, és kezébe vette a gyógyszeremet, majd szépen fölsegített, és azt mondta: „Egy- kettő- hááárom”, és már a számban volt a tabletta, amire nagy kortyokban nyeltem a vizet!

„ Na ugye milyen könnyű?!”- szólt a kedves hang, és kezet fogott velem, GRATULÁLT! Életem első „kemény”, „igazi” gyógyszerét sikerült velem lenyeltetnie!

A szobatársaim velem örültek, én a nyakába ugrottam volna kedves jó doktoromnak!

 

Doktoromnak, ORVOSOMNAK, akinek volt ideje rám, aki nem felejtett el!

Kérem szépen, mikor annyi szörnyűség van a világban, annyi kín, és keserv pusztítja testünk-lelkünk molekuláit, sejtjeinket, akkor gondolok arra, hogy volt egyszer egy fényes szoba, ahol elkezdődött valami, ahol a megfáradt, szkeptikus lélek új erőre kapott, és reményét azóta is abba a „bíztató mosolyba” veti.

Köszönöm szépen Önnek Drága Doktor Úr! Köszönöm a lelkiismeretességét, a kedvességét, az igazi gyógyítani akarását.

„Bár egészséges emberekkel találkozhatnék mindig”

Ezt Ön mondta, és azzal a bíztató mosollyal az arcán, aminek csak hinni lehet, soha nem kételkedni annak igazában!