A folytatás...

Sok évvel később…

 

Karácsony van.

A mozi jegypénztáránál hosszú sor áll. Hát igen, csodálatos filmet vetítenek:

„Hófehérke és a hét törpe”.

Mindenkinek a kezébe legalább egy kis gyermek kapaszkodik, és várja izgatottan, hogy bemehessen.

Én egyedül vagyok, mint annyi éven át mindig.

Sok éve minden Karácsonykor egyre szégyenlősebben próbáltam nem látszani a sokgyermekes, unokás papák, mamák között.

Én is átvettem a körülöttem zsivajgó gyermekek izgalmát, hisz nemsokára kényelmes székemben ülve, könnyes szemmel dúdolhatom a jól ismert dallamokat.

 

Jellegzetes Karácsony illat lengi be a nézőteret.

Új csizmácskák, sapkák, nyakkendők és szép sálak debütálnak ilyenkor. Egyenesen a fa alól jöttek.

Húszas számú széket kell keresnem.

A sor szélén ülnék, amit nagyon nem szerettem soha, ezért gyermeki izgalommal vártam, hogy sötétedjen el a nézőtér, mert ha a mellettem lévő székek üresek maradnak, akkor középre osonok, és onnan már sokkal jobban fogok látni.

Sötét lett.

A félhomályban, derékszögben meghajolva „kúszom” 5 széket, és már ott is vagyok a sor közepén.

Nem nézek se jobbra, se balra, mert megelégedettségemet ilyenkor apró kis pironkodással veszem tudomásul. Remélem senki nem fog már késve megérkezni, és a helyemre utasítani! Jaj, ne!

Kezdődhetne már!

A gyomrom már nyugodtabb, hisz a vásznon megjelent a jól ismert főcím, és fülemet édes dallam simogatja.

 „Some day my Prince will come”, vagyis, „Egy nap eljön majd az én hercegem”.

Kedves kis galambok odaadóan hallgatják kicsi úrnőjük féltve őrzött titkát. Apró gombszemükben könny csillog.

Egyet-kettőt én is elmorzsolok a kabátom ujjával.

Egyre jobban elfelejtem a külvilágot, elfelejtem az éveket, amiket a hátam mögött hagytam.

Táncolok, és énekelek magamban, élvezem a mesevilágot, azt, amit soha nem akarok elhagyni, nem akarok felnőni!

Zsörtölődő hangok, és székcsikorgás, pisszegés a nézőtéren.

Valaki ebbe a sorba jön. Éppen most?!

Jaj, ne!

Csak ne kelljen a szélére mennem, ne kelljen visszazökkennem a valós világba.

 

Halk udvarias hang suttogja „bocsánat”, és leül közvetlenül mellém.

Nem nézek rá, hiszen megzavarta azt az édes érzést, visszahozott a valóságba, ahonnan én elmenekültem erre a másfél órára. Nem érdemli meg, hogy reagáljak az exkuzálásra.

 

Ott! Igen ott van, arany, drága kicsi kis Kuka!

 

Ha tudnád, hogy mennyire szeretlek! Imádlak! Sok éve jövök Érted, Hozzád, minden Karácsonykor, hogy láthassalak, hogy…

Jaj, hol a zsebkendőm? Az nem lehet! Igaz, soha nem hordok magamnál, de most hoztam, hol van? Mi lesz? Jaj, mi lesz?

Kétségbeesve keresgélek egy kóbor papír zsebkendő maradványt a zsebeimben, de reménytelen. Nincs más hátra, ki kell mennem.

 

Már fölkelnék, mikor egy kéz utánam nyúl, és egy csomag zsebkendővel maradásra bír. Nem nézek rá megmentőmre, mert most már magam miatt vagyok zavarban.

Hogy nézhetek ki, ki sem látszom a könnyekből!

Á, nem baj- mondom magamnak, és tovább sírok. Halkan, de alighanem hallhatóan a szomszédom számára, akire még mindig nem merek ránézni, pedig valami furcsa izgalom, valami érdekes érzés kerít hatalmába. Miért szeretnék közelebb húzódni? Mi történik velem?

Sok éve először vágyom arra, hogy hamar ott legyen a „The End” felirat, és én kiosonhassak a moziból!

VÉGRE VÉGE! Szinte megkönnyebbülve veszem használatba utolsó darabját a csomagnak, hogy letöröljem arcomat.

Menet közben kifelé, mellém sodródik megmentőm, és csendes hangon kér, nyugodjak meg ez csak mese.

„Ühüm”- szipogok, és kicsit rápillantva észreveszem, hogy az Ő tekintete sem vidám.

Mintha már láttam volna ezeket a szemeket! Furcsa érzés kerít hatalmába!

Télikabát, sapka, sál, ki sem látszunk a ruhakötegből. Udvariasan felsegíti a kabátomat, mikor megcsapja orromat egy ismerős illat!

 

Dohány! A DOHÁNY ILLAT!!!!

 

Olyan zavarban vagyok, hogy mindenemet leejtem, a kesztyűim azok több méterre tőlem landolnak az olajos padlón. Zavartan szedegetem magamat össze, mikor a földön meglátok egy kis papírdarabkát. Régi, megsárgult kis fecni, amin ceruzával rajzolt kis Kuka látszik nagyon halványan.

De… ez… ezt én… ezt valamikor egy barakk…!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

 

„Bocsánat”, de leejtettem szólal meg „újdonsült ismerősöm”…