Szívdobogtató

Gúzsba kötöttek szurokszín évek.
Szívem sem dobbant - alig hogy élek.
Mozdulni is fájt. Kezem lehullt.
Az isten engem úgy hittem, megunt.

Lábaim bénák. Nincs utam, álmom.
Csak szürke semmim befejeztét várom.
Végtelen órák, napok, hónapok
duruzsolták, mennyire egyedül vagyok.

Télre tavasz jött, s lánghozó nyarak.
Szorítottak mindig csúf, kopott falak.
Azán egy őszön valami történt.
Kis fénysugár tárt elébem ösvényt.

Olvadni kezdett rólam a kéreg.
Megláttam: ott, túl még léteznek fények.
Szavak leheltek belém életet.
Kezdtem hinni, a napsugár engem is szeret.

Tőle a világ télből nyárba billent,
végre éreztem: szívem dobog itt bent.
Bilincsek törtek. Omlottak falak.
Karjában már tudtam: szeretnem szabad!

***

Új napok jöttek, új dobogások,
nem érdekelt már mit gondolnak mások.
Egymásnak éltünk, fény volt életünk,
de fényünk sajnos gyorsan éjbe tűnt.

Karom kitártam, semmit ölelve,
az éj csak gúnnyal kacsintott szemembe:
hiába várod, nem jöhet többet el!
Azóta nekem csak hiánya énekel...