Kalliope titokblogja

Boldog felhőként
szeretnék úszni az ég vizén,
végigsimítani hajammal
Földanyánk szívén,
ujjal rajzolni mosolyt
a nap ábrázatára,
lenni dús falomb közt
bujkáló napsugárka,
vagy őszi avar
felett lebegő pára

-majd elcsitulva
aludni térni mára-

reggel meg én lennék
a Téged keltő fény,
de leginkább
Veled szeretnék lenni én!

csókodba olvadt most az éj
felhőfátyolt vont szenvedély
rózsaszirmot álmodik
összegyűjti hajnalig
vágyunk összes titkait

kéz a kéz felé kutat
rejtek felé nyit utat
csillagot szült gondolat
eperízű pillanat

-sikolt napom-
a hajnalon
végighasít az óraszó,
indulni kell,
nem érdekel
senkit, hogy álmos,
hogy visszahúz a vánkos,
kávék, de forrók,
kedvesnek gyors csók,
öltözködés - kedvetlen -
szorongás szemedben:

indulni kell,
hív a város
morajlik, beszippant,
elvesztél már,
buszok,
majd metró szalad
Veled
(már nem fogom kezed)
haladsz, szaladsz,
a kötelesség hajt
(űzd el a bajt,
hívlak, ne félj)
gyors párbeszéd-
az élet szép
(vagy mégse?)

de semmi baj,
a zűrzavar
elmarad messze,
mert mindjárt itt az este,
s én várlak szemed keresve
(hová is ültél a buszon)
s már ismét kezed fogom

-séta haza,
s az éjszaka

Miénk...

Mikor rezzen a szív,
mert vágyja a szépet,
sötét éjbe  álmodva
reményszín képet,
fülbe suttogva
"szeretlek Téged"
-már tudom, érzem,
nem érhet véget...

Látlak: mintha mosolyognál,
s a napsugár elirígyli mosolyod,
nézlek, mintha velem volnál,
s érezném ölelő karod.

Hallom hozzám zengő hangod,
buta kis dalod dúdolod,
"együtt" - súgod, és tudom, érzem:
örökre, komolyan gondolod!