Kalliope titokblogja

picire összegömbölyödve
kuporgok - ringat ágyam
dajkállak szívem zugában
suttoglak Kedvesem
a csendbe lehelem neved
hogy álmom igaz legyen
ha kimondom valósággá válhat

most lehunyom szemem
hívom a megváltó szunnyadást
- hiszen itt vagy velem -
érezlek, simítlak, nevetlek,
gondolatok puha szárnyán
a végtelenbe ölellek

(ugye itt leszel még
ha felébredek...)

erre a napra
(és mindörökre)
Téged akarlak
(szalaggal átkötve)
ha masni nem lesz
az se nagy baj
minden nélkül
pőrén
vigyél magaddal
oda hol álom
hasal a tájon
hol mosolyok élnek
hol szív nem reszket
csak sóhajok kélnek
szorítsd a kezem
- gyere,
repülj velem -

sosem volt fontos
nem kellett ünnep
ajándékhalmok
nem érdekeltek
most sem kell semmi
csak Te lennél velem
odaadnám érte
tán az életem

Kezemben tartottam a végtelent,
szememmel átfogtam az éjt
karomba ölelném - de nincs velem
- messze jár most, érzem én...

Nélküle árva vagyok, s védtelen,
szememben eltompul a fény,
az órák vánszorognak, úgy hiszem
- várom a percet, mikor visszatér!

Álmaimban
kezed fogom,
Tiéd minden
gondolatom.
Veled vagyok,
érted élek,
szívemben
ringatlak Téged.

Arcod helyét
puha párnád
őrzi még,
és ő is vár Rád,
asztalon hűl a teád,
minden-minden vár Reád!
Kezed nyoma a függönyön,
ajkad melege bőrömön
- idézik: voltál,
s még leszel -
de most csak álmomban
érlek el...