A reménytelenséghez (evokáció)

Evokáció Csokonai Vitéz Mihály A reményhez  című versére.

Szelíd folyó partján
veled ültem én,
ringattuk lelkünket
álmok tengerén.
Nem tudtuk hogy többé
Nem kel fel a nap
Nem éreztük  súlyát
A pillanatnak.
Miért ilyen botorságra
Hajlamos a vágy?
Miért volt, hogy egyikünk se
Óvta csillagát?
Csak ültünk és csendben
Néztük az eget,
Figyeltük  a holdat:
Nekünk integet.

Csodás boldogságban
Egyesült szívünk
Úgy gondoltuk
Mindörökre ez juthat nekünk
Csak illat és diszkrét
Édes félhomály
Egy ilyen szép párra
Csak mennyország vár.
Kéz a kézben lépkedünk
Amíg az élet ér,
Nem törődünk búval, bajjal,
Minket el nem ér.
Távoli moraj csak
Nincsen zivatar,
Égzengés és villám
Jöhet - nem zavar.

Ó, de mégis beborult
Addig kék egünk,
A sors minden sötétjével
Fordult ellenünk.
Az idilli képet
Kátrány szennyezé
Hiába kapkodtunk
Egymás kezei felé.
Hiába szorongott
Mindkettőnk szíve,
Betegség és bánat
Költözött ide.
Nem volt már kegyelem
És nem volt vigasz,
Távolba tűnt minden
Mosoly és tavasz.

Gonosz hiéna-sors
Elraboltad őt,
Halál oldalára
illesztetted - sőt
Magányra ítéltél
Özvegy sorsa várt
Gyászom jeges börtönébe
Rácsok mögé zárt.
Nem láttam virágot
Szürkeség ölelt,
Szívemben a hiány
Sebeket növelt.
Sarkamban rossz évek
S fénytelen, beteg
Baljóslatú idők
Szelleme lebeg.

Időszerű a téma - holnap lesz 15 éve hogy férjem elment...