Pillanatképek

Pillanatképek életem apró történéseiből...8. rész             

    A melegen sütő napsugár egy szeptember végi vasárnap délutánon kicsalogatott férjemmel és nagynénjével együtt bennünket a városból a közeli tó partjára. Nem is sejtettük, hogy egy csodálatos élménnyel gazdagodva térünk majd vissza. Az ezerszínű ruhában pompázó ősz csendes átmenetet képez a forró nyárból a fagyos télbe. Az őszi természet a mai rövidke kis kirándulásunkon egy kicsi szeletet felvillantott előttünk színes ruhatárából. Pár perces autóút után már a friss levegőn sétáltunk. A tavacska partján a szemünk szinte káprázott a víz aranyló csillogásától. A horgászok mozdulatlannak tűnő csónakjainak látványa, a tóban vidáman "fürdőző" halak csobbanása festőecsetjére kívánkozó látványban részesített bennünket. Miközben halkan beszélgetve sétáltunk tovább, hogy ne zavarjuk meg ezt az édenkerti nyugalmat, szemem egy embermagasságú két színben virító bokorra siklott. Az Aster-bokor (évelő őszirózsa) sötét rózsaszín és élénk lila színű szirmainak kettőse hihetetlen látványt nyújtott. Óvatos léptekkel közelítettem a bokor felé, s meglepődve vettem észre, hogy ez egyben több tucatnyi csodás színekben pompázó lepkének is a találkozóhelye. Leírhatatlan látvány tárult elénk. A pillangók ide-oda csapongtak a színes virágok körül, majd egyesével vagy párban leszálltak pihenni kicsit. Újra és újra felszálltak, láthatóan képtelenek voltak elszakadni a bokortól, ahogyan én sem tudtam magukra hagyni őket. Ezeknek a picinyke, törékeny élőlényeknek a láttán elgondolkoztam azon, hogy bizony nem ilyen szépségesnek születnek. Mennyi szenvedésen mennek keresztül mire a rusnya kis hernyó szűk és szoros börtönéből kiszabadulva ilyen csodaszép pillangóvá változnak. Így van ez velünk emberekkel! Mennyi nehézség, betegség, konfliktusokkal teli esemény kell ahhoz, hogy kiszabaduljunk az önzés és szeretetlenség fojtogató hálójából. Az est lassan leszállni készült, a nap is elbújt a túlsó part még zöldellő dombjai mögé. Indulnunk kellett haza, nehéz szívvel váltam meg a pillangóktól.
- Hiányozni fogtok...szóltam hozzájuk és ők búcsúzóul felém lebbentették áttetsző szárnyaikat.

Pillanatképek sorozat többi részeit az alábbi linken olvashatod:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek

PILLANATKÉPEK életem apró történéseiből... 7. rész

     Történetünk 2020 májusában játszódik, a koronavírus járvány időszakában. A kijárási korlátozáson szép lassan annyit enyhítettek, hogy a természetbe a rendszabályokat betartva ki lehessen menni kirándulni. Éltünk a kedvező alkalommal és egy kedves kis baráti társasággal, mely egy 3 éves kisfiúval és két kis termetű kutyussal kibővült, nekiindultunk a városunkat körülövező 7 domb egyikének környékére. A békés lankák birodalma csupán a felfedezésünkre várt, örömmel tárta elénk eddig általunk még nem látott titkait. Az üde zöld erdőben a hatalmas fák között egy aprócska halastó lapult, benne egy omladozó picike házikóval. Vezetett ugyan hozzá egy korhadt fából készült hidacska is, de mégsem volt tanácsos rálépni, mivel fürdőruhát nem hoztunk magunkkal. A tó partján egy nagypapa tanította horgászni tízéves forma unokáját, és mi szemtanúi lehettünk e sikeres eseménynek. A kisfiú
határtalan boldogsággal örült élete első fogásának.
      És ekkor, mintegy varázsütésre, visszakanyarodva az időben közel 35 évet egy elfeledettnek hitt történet bukkant fel az emlékeim tárházából. Akkoriban óvódás korú fiam az Apukájával és a nagypapájával és 2 másik utcabeli gyerekkel lementek a Balatonból kifolyó közeli árokhoz pecázni, egy kezdetleges, házilag készített horgász felszerelésnek nevezett valamivel. Örültem neki, hogy a férfiak nem lábatlankodnak otthon és én kényelmesen el tudom készíteni az ebédünket. Arra gondoltam hamarosan itthon lesznek, valószínű, hogy nem fognak semmit, csupán a pecabotot. Közben eltelt az egész délután, lassan esteledett, amikor meghallottam, hogy a kis csapat vidáman fordul be az utcai kapun. Boldogan újságolták, illetve mutatták meg a vödörben fickándozó halacskát és kérték, hogy süssem meg nekik vacsorára. Nagypapa vállalkozott rá, hogy a halacskát olyan állapotba hozza, hogy a gyermekek kérése teljesülhessen. Én pedig szépen gondosan beirdaltam, hogy a szálkák ne okozhassanak majd problémát. Paprikás lisztben megforgattam és megsütöttem a kősüllőt. A várakozás ideje alatt a szépen megterített asztalnál a gyerekek izgatottan sutyorogtak egymás között. Szép lassan arra lettem figyelmes, hogy egyre halkabb a beszélgetés
és már néma csendben várakoznak. Ahogyan megjelentem a konyhaajtóban és meglátták a tányéron a készre sütött halacskát szinte azonnal elkezdtek hüppögni, a kis szemüket törölgetni, majd egymást szinte túlharsogva siratták a halacskát.
     Gyermeki lelkükkel most értették meg, most szembesültek vele először mi is az ára, hogy étel kerüljön az asztalra. Amit eddig csak a strandon a halsütőnél láttak, most szomorú valósággá változott. Talán mondanom sem kell, hogy nem fogyasztottuk el a halacskát, eltemettük, megsirattuk mindannyian. Szomorú nap volt ez mindenki számára.

További Pillanatképek az alábbi linken olvashatóak:

https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek

 PILLANATKÉPEK életem apró történéseiből... 6.rész

Mielőtt elmesélném e rövid kis írás címéül szolgáló 3 szó történetét egy kis időutazásra invitállak. Bő négy évtizeddel ezelőtt kezdődött, illetve egy kicsit előbb gyermekkoromban, amikor a könyvek illetve az olvasás szeretete egy életre rabul ejtett. Mindig szerettem könyvtárba járni, érezni a könyvek semmihez sem hasonlítható illatát, kutakodni a polcok között újabb és újabb kincseket felfedezve. Talán nem is csoda, hogy gimnazista koromban is az irodalomórák voltak a kedvenceim. Sokat köszönhetek a halk szavú, mosolygós és mindig barátságos tanárnőnknek Gabi néninek. Ő ültette el bennem az írás szeretetét is, ami csak kedvező alkalomra várt, hogy előbukkanhasson lelkem legmélyéről sok-sok évvel később. Időnként összetalálkozunk az utcán, csupán pár lakóház választ el bennünket egymástól. Ilyenkor nem csupán udvariasságból vagy mert így illik megszoktam kérdezni:
- Már régen találkoztunk, hogy vagy Gabi néni?
- Köszönöm jól: látok, hallok, járok! - volt a rövid, de annál kifejezőbb válasz egyik alkalommal amit azóta sem tudtam elfelejteni. Boldog mosollyal az arcán még egy kérdést is feltett nekem:
- Kell ennél több az én koromban?
Milyen egyszerű felelet, csupán 3 szó és mégis mennyi derű árad belőle. Több, mint 80 év élettapasztalata bölcsen megfogalmazva. Elszégyelltem magam, hogy milyen természetesnek szinte magától értetődőnek találom, ha a szemeim, füleim jól működnek és a lábaim sem fájnak annyira, hogy ne tudnék rajtuk közlekedni. Mennyire meg kéne becsülnünk és hálásnak lenni értük. Értékelni amíg még nem késő, hiszen eljöhet azaz idő, főleg az évek múlásával amikor már
kevésbé tudják az érzékszerveink és a végtagjaink sem a rendeltetésüket betölteni.

Lássuk meg a rejtett szépségeket amíg homályossá nem válik a látásunk.
Halljuk meg a kedves szavakat amíg a hangok lassan el nem tompulnak.
Menjünk oda ahol várnak egy kis melegségre addig amíg még megtehetjük!
 
Pillanatképek sorozat többi részeit az alábbi linken olvashatod:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek

PILLANATKÉPEK Életem apró történéseiből...5. rész

       Nemrégiben figyelmeztető üzenet érkezett az e-mail fiókomba: hamarosan lejár a jogosítványom érvényességi ideje. Felkerestem a háziorvosomat, Aki kiállította számomra az ügyintézéshez szükséges papírokat, majd másnap felkerestem a lakóhelyemhez legközelebb eső okmányirodát. Sorszámot húztam és türelmesen várakoztam. Pár perccel később már hívtak is a hatos számú ablakhoz. Egy középkorú, csinosan öltözött ügyintéző hölgy fogadott. Udvariassága mögött valami kimondhatatlan, mély szomorúságot éreztem. Sápadt-szomorú arcának bánata szívemig hatolt. Önkéntelenül is Tóth Árpad: Lélektől lélekig című versének sorai jutottak eszembe.

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
....................

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Egyfolytában az motoszkált bennem, hogyan segíthetnék. Szeretném a hölgy szeméből messze űzni ezt a mélységes bánatot, de mit is tehetnék? Hiszen nem is ismerem, ez itt mégiscsak egy hivatal,
már várja a következő ügyfél... - töprengtem, míg a fényképkészítő kis fülkéhez igyekeztem. Egy belső kis hang mintha azt súgta volna: "Te csak mosolyogj rá, abból baj nem lehet."
       Miután elkészült a fotóm, felbátorodva meg is szólítottam:
- Köszönöm szépen, igazán jól sikerült a fényképem - mondtam még mindig mosolyogva.
- Szívesen, egész jó fényképezőgépeink vannak - válaszolta, s egy kicsit jobban szemügyre vette a képet.
       És ekkor megtörtént a csoda!  Az iroda hatalmas üvegablakán át beragyogó napsugár körbetáncolta a termet és az ott várakozó embereket is. A másodperc tört része alatt felderült az én ügyintézőm arca is, szinte sugárzott róla a boldogság, mintha egy láthatatlan kéz mázsás terheket emelt volna le róla. Mosolyom átragadt őrá is. Kedvesen elmagyarázta az ügymenetem további folytatását, majd barátságosan elköszöntünk egymástól.
       Az utcára lépve határtalan jó érzés kerített birtokába, szinte táncra tudtam volna perdülni az örömtől, amiért hallgattam  a lelkemben megszólaló kis belső hang késztetésére. Egy mosoly, pár kedves szó lám mire lehet képes! Kulcs, mely kinyítja az emberek lelkének bezárt ajtaját, és megtörheti az átkos varázst, amely befagyasztja a mosolyt a megtört szívekbe.

Pillanatképek sorozat többi részeit az alábbi linken olvashatod:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek

A történet megjelent a Nyitott Szemmel magazin 52. számában.
www.nyitottszemmel.hu

PILLANATKÉPEK  életem apró történéseiből...4. rész 

      Egy borongós, kora őszi reggelen Marika, egy dunántúli városka fodrásznője fáradtan lépett ki kicsinyke kis bérelt lakásának az ajtaján. Gondjait legszívesebben kulcsra zárva bent hagyta volna a lakásban, de azok hozzátapadva, nem eresztették el. Gondterhelten lépdelt a buszmegálló felé. Szinte észre sem vette amikor begördült a jármű, gépiesen felszállt és lehuppant az egyik ülésbe. Teste-lelke meggyötörve, férje pár hete magára hagyta óvódás korú kisfiával. Egy keresetből nagyon nehéz megélni, kifizetni az albérletet, a számlákat. A pénztárcájában is csak egy utolsó kis címletű papírpénz árválkodott, ezzel biztosan nem húzzák ki a következő fizetésnapig. 
    Míg ezen töprengett, tekintete a szemközti ülésen félénken meghúzódó, apró termetű, ráncos arcú idős asszonyra esett, aki a kezében egy receptet szorongatott. Talán azért figyelt fel rá, mert a szemében ugyanolyan mély szomorúság tükröződött, mint amilyent a saját tükörképén pillantott meg az autóbusz üvegablakában. A néni megérezte a felé sugárzó tekintetből, hogy "sorstársak", ösztönösen kibuggyant belőle:
- Kedveském, olyan nehéz a szívem, nem tudom a beteg férjemnek a gyógyszerét kiváltani.
Nem akart semmit, már reménykedni sem mert, megszokta, hogy az emberek ritka kivételtől eltekintve csupán a maguk bajaival vannak elfoglalva. A fiatalasszony gondolkodás nélkül kivette utolsó pénzecskéjét és a néninek adta, majd gyorsan elköszönt, mert az autóbusz a munkahelyéhez közeli megállóba érkezett. Az utolsó lépcsőfoknál járva hasított belé mit is tett. Már szinte bánta, hogy ilyen könnyelműen lemondott kevéske kis pénzéről. Felnézett a felhőkkel tarkított égre és magában felfohászkodott: - Most segít meg Istenem!!!
        A válasz szinte azonnal megérkezett, az aprócska fodrászhelyiség előtt, ahova reggel olyan nehéz szívvel indult meglepő és szokatlan dologra lett figyelmes. (Napok óta alig akadt vendége, mostanában az emberek kevésbé jártak fodrászhoz.) Az ajtóban már három vendég is várta, hogy kinyissa végre a kis üzletet és levágathassa a haját. Épp hogy végzett a hajukkal, amikor újabb és újabb "kuncsaftok" érkeztek. Úgyis mondhatnánk, hogy szinte egymás kezéből kapkodták ki a kilincset. Marikának ezen a napon még túlóráznia is kellett, hálás szívvel, örömmel köszönte meg a jó Istennek, hogy ennyi embert vezérelt hozzá és egy kissé szégyellte is magát kishitűségéért. A nap végéig annyi pénz gyűlt össze, hogy telt belőle a legszükségesebb dolgokra és a kisfiával együtt most már nem kellett nélkülözniük.

       S.D.G.
A történet megjelent a Nyitott Szemmel magazin 52. számában. www.nyitottszemmel.hu