Pillanatképek

"Esőemberkék" - Autizmussal élni betegség, állapot vagy bélyeg?
A békesség szigete: Harmati Gyöngyi: "Esőemberkék" - Autizmussal élni betegség, állapot vagy bélyeg? (abekessegszigete.blogspot.com)

 Megjelent a Nyitott Szemmel magazin 67. számában: www.nyitottszemmel.hu 

     Az autizmus világszerte, így hazánkban is egyre gyakoribb, illetve egyre több embernél ismerik fel, diagnosztizálják. A jelenlegi statisztikák szerint 100 emberből egy küzd az autizmussal. Magyarországon így minimum 100.000 autista él, családtagjaikkal együtt ez nagyjából félmillió embert érinthet, világ szerte pedig tízmilliók életét nehezíti meg. Megdöbbentő és elgondolkodtató adat. Milyen sorsok, életutak húzódnak meg e számok árnyékában?!

     Az autizmussal fiam óvodástársának érintettsége révén találkoztam először, úgy 35 évvel ezelőtt. A kisfiúval és édesanyjával szinte egyszerre értünk az óvoda kapujához reggelente. Szomorú arcáról leolvasható volt, amit nyílt titokként kezeltek: az ő fia teljesen más, mint a többiek. A kisgyermek nehezen működött együtt. Különleges módon viselkedett, de külsőre nem tűnt fel semmi szokatlan, arca bájos, kedves volt. Anyukáját nehezen tudta útjára engedni, és csak az vigasztalta meg, ha hajszálpontosan ugyanolyan színű és formájú legó-kockákból mindig ugyanazt az építményt elkészítette - minden nap. Az óvodában folyamatosam szembesítették az anyukát gyermeke furcsa viselkedésével. Egyszer csak azzal szembesültem, hogy az anyuka és a kisfia már nem jönnek többet. Mint később megtudtam, egy olyan intézmény találtak a gyermek számára, ahol szeretetteljes, támogató légkörben fejlődhetett tovább. Nemrégiben ismét találkoztam az édesanyával, aki érdeklődésemre boldogan újságolta: bár nem volt az út könnyű idáig, de fia egyetemet végzett, és most informatikusként éli az életét. Ez a spektrumzavar egyik oldala, mégpedig a naposabb. Sajnos van árnyékosabb oldala is, amit nemrégiben véletlenül hallottam meg egy orvosi váróteremben ülve. Ez az anyuka arról számolt be várakozás közben, hogy az ő fia is autista, de sajnos nem tudott megtanulni sem írni, sem olvasni, még iskolába sem lehetett járatni, teljesen a gondoskodásukra szorul.  

    Amikor a hét betűből álló szót - autista -  kimondják, az mindent egy csapásra megváltoztat. Vajon betegség, állapot vagy bélyeg, amit egy életre rásütnek az érintettek homlokára? Rengeteg az előítélet, a bizonytalanság, a "hogyan tovább",  mely megterheli az amúgy is kimondhatatlan nehézséggel járó spektrumzavarral élő egyének és családtagjaik, hozzátartozóik mindennapjait. 

     Az Autisták Országos Szövetségének honlapján olvasható, hogy korábban ezt az állapotot öt csoportra osztották. "Azonban az utóbbi harminc év törekvései nem tudták e kategóriák közötti különbségeket megbízhatóan igazolni, így a korszerűbb ajánlások már egységesen „autizmus spektrum zavarként” (ASD) írják le az állapotot."
(Forrás: Az autizmusról | Autisták Országos Szövetsége (aosz.hu)  

    Az autizmus leírója Dr. Leo Kanner amerikai gyermekorvos már 1943-ban megállapította: "Az autizmus, nem betegség, ezért nem gyógyítható, hanem egy olyan állapot, amely az érintettet végigkíséri egész életében. Kiváltó oka máig nem ismert pontosan, de szerepe lehet benne a genetikának." Az autizmus spektrumzavar egy gyűjtőfogalom, mely egy olyan idegi-fejlődési rendellenességet takar, ami csökkent mértékű társadalmi kapcsolatokban, szociális érintkezésekben, kommunikációs képességekben, a normálistól kisebb-nagyobb fokban eltérő viselkedési és érdeklődési mintázatokban nyilvánul meg. Az autizmus  olyan széles spektrumon (színskálán) mozog, amely a legszélsőségesebb formákban is megnyilvánulhat. A kis mértékben furcsán viselkedő különcöktől az egész nap az ágyuk szélén ücsörgő, önellátásra és kommunikációra teljesen képtelen személyekig terjedhet a skála. Számukra az jelenthet óriási segítséget, hogy a meglévő képességeik fejlesztésével az egyedi és értékes tulajdonságaikat, amelyekkel rendelkeznek, egy megfelelő, szeretetteljes és támogató környezetben ki tudják bontakoztatni. Gyakorlatilag nincs két egyforma állapot. 

      Ha a legapróbb változásoktól is veszélyben érzik magukat, akkor védekezésül rituálékkal és rutin szerűen végzett tevékenységekkel bástyázzák körbe magukat. Sem a metaforáknak, sem a vicceknek nincs értelme számukra, mert teljesen szó szerint veszik az elhangzottakat. Ha egy autista gyereknek azt mondják egy esős időben megtett sétából hazatérve az ajtó előtt, hogy törölje le a lábát, akkor lehúzza a cipőjét és a zokniját is, és úgy
törli meg a lábát a lábtörlőben. Fontos tudatosítani, hogy ezek a gyermekek nem rosszak, nem azért ilyen furák, mert nem kapnak "rendes" nevelést. Ők csupán másképp vannak összerakva, egyéni módon működnek mind a társas életükben, mind a tanulásban, mind a magánéletükben. Az autista Jean-Paul Bovee éles meglátása magáról és társairól: „Vannak dolgok, amiket másképp csinálunk, de ugyanannyit érünk, mint mások, nem vagyunk értéktelenebbek, nem vagyunk betegek, és nem is kell bennünket meggyógyítani vagy megjavítani.” 

                                                Ugyanolyanok mégis különlegesek...

      Az autizmus legenyhébb formája az Asperger-szindróma. A rendellenességet  dr. Hans Asperger osztrák pszichiáter és gyermekorvos írta le először 1944-ben - ő az autisztikus pszichopátia nevet adta neki. Az Asperger-szindróma háromszor gyakrabban fordul elő a fiúknál, mint a lányoknál. Ezzel a tünetegyüttessel élő gyermeket megszállottan érdekli egy tárgy vagy egy témakör. Mindent meg akar tudni róla és maximálisan elmélyül a számára kiemelt fontosságú témában. Szociális készsége messze elmarad egészséges társaiétól. Beszéd közben az arckifejezése kevesebb érzelmet mutat, a testbeszéde nehézkes, a hanghordozása lassabb. Nehezen teremt szemkontaktust. Gyakori a szorongás és a depresszió is. Ezt az állapotot nem könnyű felismerni, így az esetek közel a felében nem derül ki, hogy Asperger-szindróma áll a tünetek hátterében. A legtöbb Asperger-szindrómával élő képes beilleszkedni a  társadalomba, és önellátásra képes. Számos területen dolgozhatnak, akár szoftverfejlesztőként vagy a mezőgazdaságban tevékenykedhetnek, de a képzőművészetben is jeleskedhetnek. Szokás őket "kisprofesszoroknak" is nevezni. Vagy gondoljunk Greta Thunbergre, a 2003-ban született svéd származású környezetvédő aktivistára, aki nagyon is érti és szívén viseli a jelenlegi világunk visszásságait és tesz is azért, hogy jobbá tegye azt, ill. felnyissa az emberek szemeit. 

     Az előítéletek eloszlatása, a sokszor rejtélyesnek, furának, különcnek titulált spektrumzavarral küzdő embertársaink jobb megismerése céljából a világon mindenhol április 2.-án tartják az Autizmus Világnapját, így segítve elő a megértést és az elfogadást. Ráirányítva a figyelmet arra a tényre is, hogy nekik is joguk van az egyenlő bánásmódhoz. Ők is gondolkodó, sokféle különleges képességekkel megáldott érző emberi lények. Ezen a napon kék fénnyel világítanak meg olyan ikonikus épületeket, mint a londoni Big Ben, a New York-i Empire State Buildingig. Hazánkban többek között a Parlamentet, és a Gellért-hegyi Szabadság-szobrot is ilyenkor kék színű fényruhába öltöztetik. 

                                                                Esőemberek?

     Az autizmus spektrumzavarral élő személyek életéről már nagyon sok könyv íródott és számos film is készült. Alegtöbb embernek filmélményem alapuló, felszínes ismerete van az autizmusról, ezen belül is az Asperger-szindrómáról. Ezek az alkotások ugyan hitelesen mutatnak be egy-egy személyt, de erre építve nem általánosíthatunk. Sok zseni kerül ki közülük, de korántsem mondhatjuk, minden aspergeres ember kiemelkedő képességű. Sőt, ez a ritkább. A filmek nagy klasszikusa a 4 Oscar-díjat elnyert, 1988-ban bemutatott Esőember, Dustin Hoffman főszereplésével, aki itt matematikai zsenit akakít. A történet egy testvérpárról szól, a fiatalabb Charlie és az idősebb Raymond, aki autistaként egy intézetben él és édesapjuk halála után a tetemes vagyont ő örökli. Öccsének, Charlie-nak először pusztán testvére gyámjaként az anyagiak megszerzése a cél, de egy hosszú utazás közben ráébred, hogy a testvéri szeretet fontosabb a pénznél. A bátyjával való kapcsolat teljesen megváltoztatja, a léha, önző életmódot folytató fiatalember megtanul együtt élni testvére fogyatékosságával és különc szokásaival. Megtanulja azt is milyen jó érzés felelősséget vállalni testvéréért és milyen őszintén megszeretni valakit. Kétségkívül ez a film legértékesebb mondanivalója.    

     Az Asperger-szindróma jóval hétköznapibb formáját mutatja be az igaz történeten alapuló Thomas után című film, amit bizonyára jóval kevesebben ismernek. Ez a megható történet arról szól, hogyan változtatja meg Thomas, a golden retriever kölyökkutya egy kisfiú, Kyle és ezáltal családja életét. Csodálatos, ahogy a mindentől szorongó, hatéves autista kisgyermek személyisége megnyílik új barátja, Thomas felé. A család újra reménykedni kezd, a sok fáradozás, törődés gyümölcse beérik gyermekük életében. Évekkel később Kyle sikeres érettségi vizsgát tesz, majd a főiskolán gyermekgondozást kezd el tanulni. Talán ismertebb a napjainkban is munkálkodó amerikai tudósnő, Temple Grandin életét bemutató film, aki az Asperger-szindróma minden extra áldásával és hátrányával együtt vállalva önmagát küldetésnek tekinti az Asperger-szindrómával élők elfogadtatását, másságuk okának
megértését.

                                                    Szimpátia? - Empátia?...
     A spektrumzavar bármely formájában élők és hozzátartozóik számára nem csupán a szimpátiánkra, a sajnálattal határos együttérzésünkre, hanem az empátiánkra van szükségük. Arra a különleges beleérző képességünkre, hogy az ő szemszögükből lássuk meg a problémájukat, sajátos élethelyzetüket és benne az ő egyedien különleges világukat. Jobban meg kéne értenünk, hogy ők mit tartanak fontosnak. Úgy is szokták ezt mondani: lépjünk bele a másik ember cipőjébe! Dr. Nicole Hollingshead, az Ohio Állami Egyetem Wexner Orvosi központjának pszichológusa így ír erről: "Az empátia az a képesség, hogy felismerjük, mások min mennek keresztül, és osztozunk a másik ember élethelyzetén. Az empátia célja nem az, hogy megoldjunk egy problémát, hanem hogy éreztessük a másik emberrel, nincsen egyedül.” 

            Harmati Gyöngyi

Megjelent a Nyitott Szemmel magazin 67. számában:
www.nyitottszemmel.hu

Harmati Gyöngyi: "Nincs reménytelen helyzet"...(Interjú Horváth Krisztina teológus, lelkigondozó és boccia-játékossal)
A békesség szigete: Harmati Gyöngyi: "Nincs reménytelen helyzet"...(Interjú Horváth Krisztina teológus, lelkigondozó és boccia-játékossal) (abekessegszigete.blogspot.com)

Megjelent a Nyitott Szemmel magazin 66. számában
www.nyitottszemmel.hu


       Ha megkérnének rá, hogy mutassak egy olyan embert, aki születése pillanata óta rendkívüli nehézségek sorozatával küszködik, ennek ellenére - vagy éppen ezért mégis szinte mindig a derű és az optimista életszemlélet jó illatú levegője lengi körül, akkor az biztosan Horváth Krisztina lenne. A kerekesszékben ülő 40 éves felnőtt hölgy, egyszemélyben teológus, lelkigondozó és díjnyertes boccia-játékos. Legfőbb vágya, hogy segíthessen másokon, megmutassa, hogy nincsen reménytelen helyzet. Krisztina mind a négy végtagját érintő bénulás (tetraplégia) miatt folyamatosan segítségre szorul. Állapotán műtétek hosszú sorával próbáltak segíteni, aminek köszönhetően ülő életmódot tud folytatni. Helyváltoztatásra, közlekedésre azonban csak elektromos meghajtású, botkormánnyal irányítható "járműve" által képes. Paradox módon Krisztinek, aki csak levegőt tud venni egyedül, minden máshoz -  a felkeléstől a lefekvésig - segítőkre van szüksége, mégis az a leghőbb vágya, hogy másokon segítsen. Jellemző rá az is ahogyan a közösségi oldalán röviden bemutatkozik: - "Sziasztok, Kriszti vagyok! Vidám, mosolygós, segítőkész, türelmes és rendkívül kitartó."   

- A gyermekek életében a szülők meghatározó szerepet töltenek be, ez a Te esetedben hatványozottan igaz. Mesélnél a családodról?
33 éves koromig családom, Édesanyám, Édesapám és a Nagyszüleim segítettek a mindennapokban, hogy jobb és emberhez méltó életem legyen. Édesapám esztétika-filozófia szakos tanárként végzett, villanyszerelő-mesterként dolgozott, majd az építőiparban tevékenykedett. Apa és a nagyszüleim rengeteget dolgoztak, így biztosítva az anyagi feltételeket a speciális óvodába, iskolákba járáshoz. Édesapámnak így nem sok ideje maradt velem beszélgetni, de emlékszem egyszer ezt mondta nekem: - "Kislányom, Te csak az eszeddel fogsz tudni érvényesülni." 
     Édesanyámnak 22 évesen, születésem pillanatától gyökeresen megváltozott az élete. Azelőtt versenyszerűen kézilabdázott, bőrdíszművesként dolgozott. Anya észrevette, hogy valami baj van velem, mert nem mozgok úgy ahogy az elvárható lett volna. Kiderült, hogy koraszülöttségem folytán oxigénhiányos állapot lépett fel nálam, a mozgatóideg lebénítása és oxigén túladagolása miatt kerültem ilyen állapotba. Ennek következtében egész életemen át tartó tanulási folyamat vette kezdetét azért, hogy ne a testem irányítson engem, hanem mozdulataimat tudatossággal én irányíthassam. Ezeket a mozdulatokat szakemberek segítségével hosszú évekig kitartó gyakorlással sajátítottam el, édesanyám segítségével otthon is következetesen végeztem. A fejlesztés kiterjedt a testi, lelki és szellemi képességeim erősítésére is, így érve el a legnagyobb eredményt. 
- Sokféle, speciális képzést, oktatást nyújtó különleges iskolába jártál, általad most bepillantást nyerhetünk ebbe a világba.
     Kisiskolás tanulmányaimat a Mozgásjavító Általános Iskolában kezdtem meg Budapesten. Ez az intézmény hazánkban elsőként nyitotta meg kapuit a mozgáskorlátozott gyermekek előtt - több, mint 100 éve tanulnak, játszanak, sportolnak itt gyerekek, és készítik fel őket a nagybetűs „életre”. A tetraplégiával élők számára fejlesztették ki a Boccia labdajátékot, amellyel itt találkoztam először és egyből megkedveltem, egyéni számban házibajnokságokat is nyertem. A paralimpián a
boccia-t hat piros, hat kék, és egy fehér labdával játsszák, egy 6x12.5 méteres pályán. A speciális játék célja, hogy a színes labdákkal eltalálják a fehér színű célgolyót. A nyolcadik év sikeres befejezése után örömteli meglepetésként könyvelhettem el, a Zsótér Pál érdemérem kitüntetést.  Középiskolai tanulmányaimat a nagy múltú (korábban "Angolkisasszonyoknak" nevezett) Ward Mária Gimnáziumban kezdtem el. Nagyon nehéz volt az emberek bizalmát elnyerni. Kérdéses volt számukra vajon végig tudom-e csinálni a középiskolás éveket? A Gimnázium igazgatónője Gartner Júlia nővér kedvesen, jóindulattal felajánlotta, hogy az általánosan elfogadott négy év helyett, rendhagyó módon öt év alatt végezhessem el a tanulmányaimat, azonban erre nem került sor. Júlia nővér már az első félév múltán megkereste Édesanyámat és örömmel újságolta neki: - "Kellemesen csalódtunk a kislányában, jobban veszi az akadályokat, mint sok egészséges gyermek." Nem tudom eléggé megköszönni családomnak az áldozattal teli, küzdelmes éveket, nélkülük, az Ő segítségük nélkül nem tudtam volna ezt végigcsinálni. Édesanyám mellett támaszul ott vannak a szülei. A nagypapám és a nagymamám még most is a segítségünkre vannak, ahogy életük során mindig is hűségesen tették bármiről is legyen szó.
- Valljuk be őszintén életünk során mindannyian élünk át kudarcokat, tapasztalunk meg visszaeséseke. Ezért érdekelne, hogy volt-e a sok iskolában eltöltött éved alatt olyan tanár akire szívesen emlékszel vissza, aki végig bátorított és hitt benned akkor is amikor te egy kissé elbizonytalanodtál és nem hittél abban, hogy végig tudod csinálni? 
    Örülök a kérdésnek, nagyon sokan segítettek, nekik ezúton is köszönöm. A Mozgásjavító Általános Iskolában két tanárnőnek is különösen hálás vagyok kitartó, türelmes hozzáállásukért, bíztatásukért. Vásárhelyi Gyöngyi nénivel írást gyakoroltunk kézzel is és géppel is. Két évbe telt amíg megtanultam megfogni a ceruzát. Sokszor kísérték a hiábavalónak tűnő próbálkozásokat keserves könnyek és a tehetetlen düh érzése. Számtalanszor megfordult a fejemben a kérdés: miért akarnak olyan dolgokra kényszeríteni amit nem tudok megcsinálni? Ők nem adták fel, bíztak bennem és ez rám is hatott, éreztem nem okozhatok nekik csalódást. Szűcs Klári nénivel tanultam olvasni és számolni, de itt is nehézségekbe ütköztem.  A diszlexia, az olvasástanulás részképesség zavara és a diszkalkulia, azaz a számolás zavarának rémeivel együtt vettük fel a küzdelmet. A korai felismerésnek köszönhetően megtanultam, hogy jobban odafigyelve leküzdhetem ezeket az akadályokat is. Bár, ha nagyon el vagyok fáradva akkor félreolvasom a leírt mondatot, például elment a boltba helyett én úgy olvasom: lement a boltba. 
- Családotok életében egy újabb hatalmas fordulat következett be, reménykedve vártátok kistestvéred megérkezését. Mi történt valójában?
    Szüleim azt szerették volna, hogy ha velük valami történik ne maradjanak egyedül a nagyvilágban, legyen egy testvér mellettem, támaszul a későbbiek során. 1991-ben megszületett az öcsém Horváth Dániel. Sajnos nála sem alakultak jól a dolgok, megismétlődött vele az, ami velem is megtörtént. Öcsém is koraszülöttként, jóval idő előtt érkezett meg. Bár minden lehetségest megpróbáltak Nála is, őt azonban nagyobb mértékben érintette a sérülés. Öcsém is elektromos kerekesszékkel tud csak közlekedni és nem tud egyedül étkezni. Dani általános iskolai végzettséggel rendelkezik, de sem kézzel, sem számítógéppel nem képes írni és olvasni sem tudott megtanulni. A balassagyarmati szakközépiskolát nem tudta az állapota miatt elvégezni, a megterheléstől idegkimerültség lépett fel nála. Úgy alakult hát az életünk, hogy most sokkal inkább én támogatom, segítem a testvéremet. Intézem a mindennapi élet apró-cseprő dolgait és a hivatalos ügyeket is. 
- Melyeket például?
Menedzselem az új elektromos kocsijaink megrendelését a gyártó cégtől. Amint említettem Dani nem tud írni, most én vagyok az ő keze is, én írom öcsém helyett az e-maileket a barátainak a neten. De nem ijedek meg attól sem, ha egyedül kell bemenni a városba az új szemüvegemet elkészíttetni. Most is dolgozom, egy telefonos cégnél fogadom a hiba bejelentéseket, így szeretnék az elszálló rezsiköltségek miatt hozzájárulni a havidíjak kifizetéséhez. Bár szüleink Danit szánták az én támaszomnak, mégis rám hárul a nagyobb felelősség. Abban reménykedem sikerül felnőnöm ehhez az egészséges embereket is próbára tévő feladathoz. 
- Közel tíz évvel ezelőtt válaszút elé érkeztetek, visszatekintve így ennyi év távolából ez mennyire bizonyult jó döntésnek?
     Szüleim és nagyszüleim idős korára és betegségeikre való tekintettel, közösen meghozott döntés alapján, mindent mérlegelve 2014. novemberében lakóotthonba költöztünk, ahol 24 órás felügyelettel és szakszerű segítségnyújtással könnyítik meg az életünket. Amennyire csak lehetséges és a képességeink engedik próbálnak az önálló élet felé terelni minket. A távolság ellenére is minden nap beszélünk egymással telefonon, és édesanyánk gyakran meglátogat bennünket. Ünnepnapokon és egyéb alkalmakon pedig hazavisznek bennünket. A NAPSUGÁR lakóotthonban elhivatott szakemberek 24 mozgássérültről gondoskodnak a nap huszonnégy órájában. Családias hangulatban, szép környezetben, hatalmas türelemmel, segítőkészséggel, a legapróbb dolgokra is odafigyelve teszik mindezt. Itt mindent a mi képességeinkhez és speciális igényeinkhez igazítva alakítottak ki. Például a szobák előtt az ott lakók fényképei láthatóak, illetve a falakon színes jelzések segítenek eligazodni azoknak a lakóknak, akik nem tudnak olvasni, és nem ismerik ki magukat a sok egyforma ajtó és a folyosó labirintusnak tűnő világában. 
A lakóotthon dolgozóinak hála és köszönet, hogy minden hónapban lehetőséget nyújtanak a születésnapok és a névnapok közös megünneplésére is. Ilyenkor az ünnepelt a lakótársait meghívja egy-egy szelet tortára, akit felköszöntünk és minden jót kívánunk neki.  A közös névnapok is hasonlóan zajlanak, az éppen soros névnapos keksszel és nápolyival kínálja meg lakótársait. Remek alkalom ez a mókázásra és a vidámságra. 
- Hogyan telnek a hétköznapjaid? Milyen segítő foglalkozásokon, fejlesztő játékokon vesztek részt a lakóotthonban?
      Az intézményben minden nap vannak fejlesztő foglalkozások. Ezek célja, hogy minél önállóbbak lehessünk. Amit magunk is meg tudunk tenni, azt helyettünk nem teszik meg. Külső szemlélőnek ez talán kicsit furcsának tűnhet, mert gyorsabban és jobban megcsinálná a segítő, de az nem válna hasznunkra. Az évek hosszú sora alatt megtanult mozdulatokat folyamatosan gyakorolni szükséges, mert a gyakorlás hiányában már egy hét kiesés is szemmel látható. Különböző programokon is részt vehetünk, úgymint hírolvasás, persze a pozitív hírekre fókuszálva, világnapok megbeszélése... Elgondolkodtató kérdések napja is szokott lenni. Sportnap keretein belül ügyességi játékokra is sor kerül. Kerekesszékkel végig gurulunk egy szlalom pályán, illetve egy hosszú csipesz segítségével a földről fel kell venni egy labdát és a másik oldalon pedig letenni. Hétvégén általában pihenünk, zenét hallgatunk, filmeket nézünk. Mi Danival a természetfilmeket kedveljük nagyon. Ezentúl hetente két alkalommal gyógytornász  foglalkozik velünk, és pszichológus segítségét is lehet kérni. Szeretünk itt élni!

- Úgy tudom, hogy nyaranta részt vesztek testvéreddel egy kifejezetten mozgáskorlátozottak részére szervezett táborban.
   Igen, a Tárt Kapu Alapítvány szervezi ezeket, több helyszínen is. Új ismeretségek, jó és tartalmas programok várnak ránk a nyaralás egész ideje alatt, és jó találkozni a visszajáró barátokkal. Ha a Balatonnál vagyunk és az időjárás is megengedi, akkor egész napos strandolásra is van lehetőségünk. A segítők senkit sem hagynak ki az élményből. Megtalálják a módját a biztonságos és önfeledt fürdőzésnek bármilyen sérültséggel küzdjön az illető. Akár úszógumival, gumicsónakkal, gumimatraccal is bevisznek a vízbe. Minden sérült mellett van egy segítő, de bárki bárkinek segíthet. A segítők között is nagy az összetartás. Szeretetben és békességben telik az az egy hét, amely igazi feltöltődést biztosít számunkra a hétköznapokba visszatérve. Esti áhitattal zárul a napi programunk, ahol ének, ima és egy pár perces igemagyarázat hangzik el, lelki táplálékot is nyújtva. Ezeken az alkalmakon kamatoztatni is tudom a főiskolán tanultakat, így segíthetem sorstársaim életét. A saját életemből vett tapasztalatok által jobban megértem őket, és amikor magányosnak érzik magukat és vigasztalásra vágynak meghallgatom őket. 

- Gondoltad volna, hogy ennyi nehézség és megpróbáltatás után sikerül diplomát szerezned, még hozzá nem is csak egyet?
   Valóságos csodaként élem meg! Nagyon boldog és hálás vagyok, hogy ez az érzés kétszer is megadatott nekem. Első diplomámat Budapesten a Sola Scriptura Teológiai és Lelkészképző Főiskolán szereztem meg. Általános teológusi végzettségemet kiegészítettem ugyanezen a Főiskolán a Biblia-alapú lelkigondozói képesítéssel. Az a megtiszteltetés ért, hogy másoddiplomámat a Lakóotthonban vehettem át a főiskola rektorától, Dr. Vankó Zsuzsától egy kis megható ünnepség keretében. Amennyiben lehetőségem nyílik rá, szeretném hitelesen továbbadni a főiskolán megtanultakat. A diplomáim  megszerzésével is az volt a célom, hogy segíteni tudjak másoknak, egészségeseknek, fogyatékosoknak egyaránt. A saját életem a példa rá, hová és meddig eljuthat az ember vasakarattal, szorgalommal. Hatalmas könnyebbséget jelentett az összetartó családom is, melynek tagjai egy emberként álltak ki mellettem. A reményt soha fel nem adva, napról-napra megtették amit éppen lehetett és néha még azon felül is.
- Életed során találkoztál-e sérültséged miatt előítéletekkel és ha igen az miben nyilvánult meg?  Hogyan sikerült leküzdeni őket?
    Sajnos igen, úgyis mondhatnám, hogy az előítéletek szorításában éltem és élem a mindennapjaimat, számos sorstársammal együtt. Az előítéletek elleni megküzdési stratégiám mindig a tanulás volt, ez a bizonyítási vágy vezérelt életem során. Az emberek többsége, ha lát egy ilyen állapotú, kerekesszékben ülő gyermeket vagy idősebb személyt, feltételezi, hogy egyben értelmileg is sérült az illető. Az a legfájóbb érzés ilyenkor, hogy meg sem próbálnak vele kommunikálni, hanem egyből a segítőjük felé fordulnak. Bár rám nézve nem igaz az a híres ókori szólás, hogy: " ép testben ép lélek", de ha lelkivilágunk szép, mert megbékélt a helyzetével, akkor az el tudja felejtetni velünk, hogy a testünk nem egészséges. Fogyatékossággal is élhetünk teljes életet! 

- Édesapád nagyon örült, hogy a magazin olvasói is megismerkedhetnek Veled és a család küzdelmekkel tűzdelt történetével. Sajnos egy fájdalmas, tragikus életesemény kapcsán ő már nem láthatja ezt.
    Felfoghatatlan veszteség ért, amiről csak nagyon nehezen tudok még beszélni: Édesapám, Horváth Gergely ez év februárjában otthonában meghalt. Megszűnt létezni családunk egyik szilárd oszlopa, hiánya pótolhatatlan. Most már csak Édesanyám maradt meg nekünk és az ő idős, beteg szülei. Itt a lakóotthonban is igyekeznek most még jobban odafigyelni ránk. Egész életem során, de most különösképpen - a sokak által ismert, kezek és lábak nélkül született prédikátor, Nick Vujicic szavaival élve -  döntést kellett hoznom, hogy mérges legyek-e Istenre, azért amim nincs, vagy hálás legyek azért amim van. Mérges legyek-e mert egész életemben mások segítségére szorulva, kerekesszékben kell élnem, testvéremmel együtt vagy hálás legyek azért, hogy élhetek, tanulhattam is és mindig körülvettek olyan emberek akik a legjobbat hozták ki belőlem. Haragudjak-e Istenre amiért "elvette" édesapámat tőlem, vagy inkább hálás legyek azért, hogy egy jó és a családjáért mindent feláldozó, szerető szívű édesapát adott nekem 40 éven keresztül. Én inkább az utóbbiakat választom! 
Harmati Gyöngyi

Megjelent a Nyitott Szemmel magazin 66. számában
www.nyitottszemmel.hu