Pillanatképek

HarmatiGyongyi•  2022. július 27. 19:34

Szösszenet a régi balatoni nyarakról...

A békesség szigete: Harmati Gyöngyi: Szösszenet a régi balatoni nyarakról... (abekessegszigete.blogspot.com)                                        
                                                    

      Családi krónikánk egy újabb fejezetét szeretném megnyítani, melynek lapjai közel ötven évvel ezelőtt kezdtek el íródni. Férjem szülei vásároltak közel a Balaton partjához a déli parton egy kis telket, amin felépítettek egy kisebb nyaralót, és köréje egy mini-Édenkertet varázsoltak szép virágokkal és finom, ízletes zöldségek sokaságával. Esztendők múltával kisfiúnk egy nyár eleji napon megszületett, így már szeptember első napjaiban a még csodálatosan békés és napos időben a kis lábacskáit belemártottuk a Balaton selymesen csillogó vízébe. Hangos sikkantások és göndör kacaj volt a fizetségünk érte. Szerelem volt ez a Balaton iránt már gyermekünk pár hónapos korában, mely elkísérte a későbbiekben is. Tavasztól őszig nagyon sokat kijártunk, autó hiányában akkoriban még vonattal, ami sokszor annyira zsúfolt volt, hogy a peronon is alig maradt egy kis hely. Nem zúgolódtunk, akkor ez volt a természetes. Örültünk, hogy a nagyvárosból ki tudtunk szabadulni. A nyári szabadságot is eleinte mindig itt töltöttük, sok szép emlék köt bennünket a magyar tengerhez. Habár egy alkalommal annyira zordra, hidegre fordult az időjárás, hogy a hallban lévő kis olajkályhával sem lehetett kifűteni az épületet, így muszáj volt hazajönnünk. Ha emlékeim nem csalnak abban az időben sokkal pezsgőbb élet zajlott a településen is, és délután a strandon alig-alig találtunk egy talpalatnyi helyet ahová a plédet le tudtuk teríteni. A kettéosztott Németország egyesítése előtt javában zajlott a "Zimmer Frei" turizmus. 

A camping is mindig teli volt sátrakkal, lakókocsikkal és a mellette lévő ABC-ben nem mindig azt vehettünk amit szerettünk volna, ami volt abból főztünk. Emlékszem mennyire tudtunk örülni az utcabelieknek akik az ország számos pontjáról érkeztek akár egy kisebb látogatásra vagy egy hosszabb szabadságra. Nagyon jó barátságok köttettek, némelyik még a mai napokban is kitart. A hosszan elnyúló strand, a csónakkikötővel közvetlenül a vasútállomás mellett a síneken túl található. 

A ma látható épület 1928-ban készült, napsárga színével üdén kiemelkedik környezetéből, földszinti részét boltívek, emeleti részét hatalmas tetőteraszok díszítik.  Sok éve, inkább évtizede váratlanul egy hatalmas vihar csapott le ránk és a fürdőzőkre, hatalmas széllel, fekete égbolttal, zuhogó esővel, rémülve menekült ki merre látott. Minket is és még jó néhányunkat ezen épület masszív falai óvtak meg egy akár rosszul is végződhető történéstől. Amilyen hirtelen jött a vihar olyan gyorsan el is illant, csak sok-sok vizet és ázott embereket hagyott maga után. No meg egy csodálatos szivárványt, amitől újra bennünk is kisütött a nap és rémület is gyorsan elszelelt. A régi strand nem  hasonlított a maira minden sokkal egyszerűbb volt, a kölcsönző mellett csupán 2 büfé működött a hagyományos ételek, italok szerény kínálatával. Mindig hosszú sor állt a kis bódéknál, de nyugodtan várakoztunk és jókat beszélgettünk közben, míg vártunk a lángosra, palacsintára vagy a sült halra. Ennél hosszabb sor talán csak az Ilonka néni fagyizója előtt szokott lenni, amit most Nosztalgia-fagylaltozó néven ismerhetünk. Ezzel a kis hellyel csupán egy gondunk volt, túlságosan közel pontosan félúton helyezkedett el a férjem szüleinek villája és a strand között. Mindennap láttuk és a kedves kiszolgálás miatt duplán csábító volt a lehetőség, hogy a fagyi-étlap minden tételét megízlelhessük. Valljuk be őszintén ki tud ellent állni gyermeke esdeklő pillantásainak, főleg ha ő maga is szereteti ezt a finom, hűsítő édességet. 
Kihagyhatatlan program az 1954 óta egy helyben álló kis kedves barátságos épület, kerthelyiség ma is.
A strandon abban az időben sok szórakozási lehetőség nem volt, de valahogy beértük azzal is, sőt még jól is éreztük magunkat. Itt a labdakergető hajlamokkal megáldott fiatalabb és idősebb férfiak számára volt egy nagyobb homokos terület, mely kiválóan alkalmas volt focipályának. No meg egy kisebb kis homokkupac, ahol a gyermekek tudtak homokvárat építeni, illetve finom homok-sütiket készíteni. Néha előfordult, egy kis csetepaté is egy-egy szebbnek gondolt műanyag forma megszerzéséért. Nálunk a strandolás mindig úgy kezdődött, hogy fiammal megépítettünk együtt egy alap-homokvárat, amit aztán egyedül szépítgetett tovább. Ha megunta akkor pedig sokat, de nagyon sokat fürödtünk, labdáztunk a vízben. Később amikor már nagyobbacska lett a homokvár építés helyett, minden nap csónakázni mentünk. Ebéd után a csónak-kölcsönzőben várt bennünket a nekünk félre tett vízi jármű, amivel a fonyódi hegy ill. az északi part hegyeinek csodálatos koszorújában fedeztünk fel sok-sok szépséget. 
Családommal azóta is az a meggyőződésünk, hogy innen nyílik a legszebb panoráma Badacsonyra és a környező hegyekre az északi parton, aki nem hiszi járjon utána! Talán mondanom sem kell, hogy hajókázás nélkül soha nem volt vége a nyári szezonnak. Különösen Badacsonyba szerettünk átutazni, főleg a katamaránnal. Emlékszem egy kirándulásra a Badacsonyi hegy tetején álló Ranolder-kereszthez és az odavezető lépcsősor megmászása is örök emlék a csodálatos, lélegzetelállító panorámával egyetemben. Amikor megállunk a hatalmas 12 méter magas kőkereszt alatti természetes teraszon, azzal szembesülünk, hogy lábunk alatt hever a kéklő Balaton.  
Az itt álló kőkereszt 1857. szeptembere óta őrzi ezt a fenséges látványt és mutatja az utat az erre az élményre szomjazó embernek. Eötvös Károly gondolata juthat az eszünkbe:
"Nézz az égre, s meglátod a Balatont, nézz a Balatonra , s meglátod az eget."
Jó pár évvel később eljutottunk hajóval Tihanyba is, ott még kisvonattal is körül tudtunk nézni. Egy másik nyáron egy nagyon különleges helyre jutottunk el Balaton-parti kirándulásaink során, ez pedig nem más, mint a Balatonederics szélén található Afrika-Múzeum és Állatkert. Felejthetetlen élmény volt látni a trófeákkal ékesített vadászati és néprajzi gyűjteménynek otthont adó múzeumot afrikai állatokkal körülvéve a Balaton partján. Olyan, mintha hirtelenjében egy    távoli földrész  szafariparkjába csöppentünk volna bele. 

      Közben mondanom sem kell a fiúnk felnőtt, messzire került, mi is kicsit öregebbek lettünk és sajnos már nincs a család birtokában az a kedves, régi nyaraló. Azonban soha nem felejtjük el, minden évben visszajárunk a kedvenc helyünkre a bélatelepi strandra és amennyit csak lehet fürdünk is a Balatonban, nemrégiben újra áthajóztunk Badacsonyba egy kis nosztalgia-túrára. Ha autóval arrafelé járunk akkor nem hagyhatjuk ki és nem is hagyjuk ki, hogy a fonyódi hegyen sétáljunk egyet a napnyugtakor (is) mindig romantikus hangulatot árasztó Panoráma sétányon. Elmerengünk a régi szép időkön, pár perc erejéig összekapcsolódunk a megunhatatlanul szép kilátással, mely lelkünket mindig feltölti békével és a szép emlékek adta nyugalom érzésével.


További pillanatképek az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek


HarmatiGyongyi•  2022. február 6. 12:28

KŐDOBÁLÓK...

Életem apró történéseiből....

      Az "indián nyár" talán az egyik legszebb időszak az évben, a nyár heve lassan megszelídülve folyik át az ősz aranyló folyójába. Hévízen, a "csúzölő csodató" főbejárata előtt a virágos sétány egyik padján csukott szemmel pihenve arcomat a meleg napsugarak simogató ujjai felé fordítottam. Ennél idillibb állapotot elképzelni sem lehetne, mely őszinte bánatomra sajnos nem tartott sokáig. A pihenőpadoktól pár méternyi távolságra egy kis tavacska található, közepén a Tó tündére szoborral, mely körül békésen úszkálnak a piros színben pompázó aranyhalak, illetve csak úszkálnának, ha hagynák őket. A nyugalmukat egy idősebb úr és unokájának tűnő 10 év körüli kisgyermek zavarta meg, akik egymással számomra érthetetlen, idegen nyelven beszéltek. Megdöbbenéssel láttam, hogy a kisfiú a kezében lévő nagyobbacska kavicsokkal dobálta a halakat, céltáblának nézve őket. A nagypapa pedig adogatta az unokája kezébe az újabb muníciót. Láthatólag jól "szórakoztak". Most mit csináljak? - szaladt át rajtam a gondolat, hiszen nem beszélem a nyelvüket, hiába megyek oda, nem tudok velük kommunikálni. Ennek ellenére mégis odasétáltam a szökőkúthoz, jobb ötlet híján rájuk néztem és próbáltam minél kedvesebben mosolyogni, hátha ez a stratégia beválik. Elszégyellik magukat és talán elmennek - gondolkodtam magamban. Én lepődtem meg a legjobban rajta, amikor egy erőtlen kődobási kísérlet után egyszerűen, pár idegen szó kíséretében, amit láthatóan nekem céloztak, de nem érhettem meg, elsétáltak. Már majdnem elkönyveltem micsoda "sikert" értem el, amikor belém hasított a gondolat, hogy én sem vagyok jobb náluk semmivel. Ugyan én nem szoktam kővel dobálni a szökőkútban úszkáló ártatlan halacskákat, de sajnos gyakran előfordul, hogy nem kavicsokkal, hanem a szavakkal "dobálózok". Meggondolatlan módon könnyen elhullajtva őket, másokat megbántva, amikkel akarva-akaratlanul is ártok embertársaimnak sok-sok keserves percet okozva ezzel, akár egy életen keresztül. Ki tudja felmérni a kárt, hogy az ilyen szavak, kifejezések, megszólalások milyen mélyre esnek le az emberek lelkében. Nem olyan könnyű őket onnan kihalászni, mint a sekély szökőkút vízéből a beledobált kavicsokat. 
    Így tanított meg engem ez az eset arra, hogy ne ítélkezzem mások felett elhamarkodottan, hiszen én sem vagyok különb, én sem vagyok bűntelen. Mi mindannyian Isten irgalmára szorulunk, ki ezért,
ki meg amazért! 

További pillanatképek az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek

HarmatiGyongyi•  2021. augusztus 2. 13:26

A kutyás hölgy és Pollyanna története...

Az élet játéka...(A kutyás hölgy és Pollyanna története)
Pillanatképek életem apró történéseiből...


      Lakásunktól 300 méternyi távolságra található egy kis éjjel-nappal is nyitva tartó élelmiszer boltocska, melyhez kívülről egy aprócska üde zöldségeket, friss gyümölcsöket árusító részleg is hozzátartozik. Ritka kivételtől eltekintve délutánonként itt szoktuk megvásárolni férjemnek és nekem a vacsorához szükséges negyed kilócska kenyerünket. Időnként itt szoktunk találkozni egy apró termetű, őszes hajú, mosolygós hölggyel, nevezzük most Éva néninek és Zsömi névre hallgató, már nem a fiatalabb korosztályhoz tartozó kutyusával is. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül egyik napról a másikra megszűntek ezek a délutáni találkozások, sem Éva néni sem a barátságos, mindent megszimatoló kutyusa nem örvendeztettek meg bennünket látványukkal.  Azon kaptam magam, hogy egyre többet gondolok Rájuk, elkezdtem aggódni miattuk vajon nem történhetett-e valami bajuk? Nagy örömömre egy kis idő elteltével újra megpillantottam Őket, de szomorúan kellett észre vennem, hogy az idős hölgy karja be van gipszelve és egy kendővel fel van kötve. A kutyus illedelmesen követte, tudta most nem rakoncátlankodhat. Nem tudtam szó nélkül elmenni mellettük, odaléptem Hozzájuk, köszöntem nekik és elkezdtünk beszélgetni egymással. Éva néni elmesélte, hogy a fővárosban volt látogatóban, és a metróban a mozgólépcsőn elesett, eltörte a karját és meg is kellett operálni. Pár napig a szomszédok gondoskodtak Zsömi sétáltatásáról. Mosolyogva, őszinte derűvel a hangjában állapította meg, hogy tulajdonképpen mennyire jól járt, hogy csupán a karja törött el és nem a lába, mert akkor még fel sem tudna kelni és nem tudná ellátni saját magát és Zsömit sem. Mint megtudtam Éva néni, már hosszú ideje egyedül él, évekkel ezelőtt viharos gyorsasággal egymás után veszítette el 
férjét és egyetlen gyermekét, mégsem zúgolódott és panaszkodott. Megemlítettem Éva néninek, hogy az egyik kedvenc könyvem, mely E. H. Porter írónő tollából származik és az Élet játéka címet viseli hasonló életfelfogáson alapul. A könyvben egy árva kislányról olvashatunk, akit édesapja a halála előtt tanított meg az "öröm-játékra". A kislány, Pollyanna életét ez a mindenben a jót kereső, mindenben a szépséget felfedezni vágyó gyermeki lelkület munkálkodik, amellyel a városka lakónak életét is nagymértékben megédesíti. A legközelebbi találkozásunkra el is hoztam a könyvet Éva néninek, aki nagy örömmel elfogadta. Megemlítettem, hogy ebből a történetből film is készült, a főhős kisleány neve a címe: Pollyanna. Éva néni szerette volna a filmet is megnézni, így e-mail címet cseréltünk és már aznap küldtem is a film linkjét. Így lettünk csupán ismeretlen ismerősből szép lassan barátokká! Éva néni pozitív hozzáállása az élet gondjaihoz, bajaihoz, főleg a mostani koronavírus járvány idején mindannyiunk számára bíztató, bátorító lehet. Esténként lefekvéskor átgondolva a napi történéseket, sokszor találok vígaszt abban, hogy csupán a nap folyamán ennyi és nem több rossz dolog történt velem és hálát adok amiért még élhetek. Remélem holnap is kapok egy újabb lehetőséget, megújuló erőt a rajtam múló hibák kijavítására. Addig nem hunyom le a szemem, amíg valami jót, légyen az bármilyen apróság nem találok az eltelt napomban!
     Csupán rá kell szoktatni szemünket az igazi, valódi értékek meglátására. Ha szorgalmasan gyakoroljuk akkor biztosan sikerülni fog, mint Pollyannának és Éva néninek is.


További pillanatképek az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek


HarmatiGyongyi•  2021. július 5. 11:48

Kapu felirat - Soha ne add fel...

Pillanatképek életem apró történéseiből.... 




    É
letem során többször is előfordult velem, hogy olyan élethelyzet(ek)be kerültem aminek nem volt azonnali megoldása. Ez idegességet, frusztrációt váltott ki belőlem, a tehetetlenség gúzsba kötött. A feszültség egyre csak nőtt bennem, éreztem muszáj valahogyan levezetni. Ilyenkor, ha tehetem elszoktam menni sétálni, megpróbálom kijárni magamból a negatív érzéseket, gondolatokat.
A városban ahol élek a lakásunktól nem messze található egy kis csendes családi házas övezet. Az utcákon alig lehet emberekkel találkozni és az autóforgalom is elhanyagolható. Kiváló hely a csendes, magányos elmélkedésre. Ahogy a kilométerek gyűlnek lábaimban, úgy csökken, apad a feszültségszínt a testemben, lelkemben. Egyik séta alkalmával egy különleges kapura lettem figyelmes, egy ábra és egy felirat volt felvésve rá. A kép egy gólyát ábrázolt, amint egy békát próbál lenyelni, de a béka nem hagyta magát, mellső lábaival a gólya hosszú csőréből kinyúlva annak torkát szorongatta. Alatta a felírat így szólt: 
                                      SOHA NE ADD FEL!

Egy szempillantás alatt megértettem, hogy a kapun látható kép és felirat nekem szól. A lelkemből a
maradék feszültség szinte egy pillanat alatt elpárolgott. Már sokkal nyugodtabb lélekkel indultam el hazafelé. Most már észrevettem a házak ablakában vírító csodaszép orchideákat, megláttam a járdák melletti zöld fűben elszórtan kikandikáló lilafejű ibolyákat is. Ahol eddig csak szürke, egyhangú, néhol kopott, foldozott járdákat láttam, most örömmel láttam meg a jó Isten által elém tárt színes világot.
Újra mindenben csak a jót, a reményteli szépséget véltem felfedezni. A kedélyállapotom gyökeres, radikális változásáért még ma is hála tölti el a szívemet. Mennyei Atyám a legegyszerűbb módját választotta ki, hogy üzenetét, mégha egy kapu felirat formájában is, de eljuttassa hozzám! Eközben hirtelen eszembe jutott, biztosan nem véletlenül egy pár perces kis videó, amit pár éve láttam egy videómegosztó csatornán, és milyen meglepő a címe szintén az volt, mint amit a kapun olvastam: SOHA NE ADD FEL!
Egy nagy reményekkel induló sportoló életéről szólt a kisfilm, aki éremre esélyes volt a 400 méteres síkfutás számában, a Barceloniai Olimpiai Játékokon. A sikeres rajt után 150 méterrel hirtelen erős fájdalmat érzett, elszakadt az ínszalagja. A másodperc törtrésze alatt semmisült meg hosszú-hosszú évek kitartó munkája, Ő azonban képtelen volt feladni. Felállt és sántikálva iszonyatos kínok között, de folytatta a versenyt, a közben a pályára érkező édesapja segítségével. Apa és fia együtt folytatták a megkezdett távot, majd a cél előtt az Apa elengedte fiát, hogy be tudja fejezni a versenyt. Bár Derek Redmond nem nyert érmet, de a stadionban ott lévő 65.000 ember állva tapsolva köszöntötte a hihetetlen kitartásáért. Így bánik velünk is Isten, megengedi ugyan a nehézségeket az életünkben, de közben végig velünk van a fájdalmak útján, ahogyan Ady Endre: Az Úr érkezése című versében is olvashatjuk: 
                      "Mikor a lelkem roskadozva vittem,
                        Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten." 
Ameddig nem adjuk fel, világos, hogy addig nem is veszíthetünk! Mindig van remény, mindig érdemes küzdeni!
 

További pillanatképek az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek

HarmatiGyongyi•  2021. február 16. 18:46

Néma járvány - Répamese modern köntösben.

 Pillanatképek életem apró történéseiből...

      Az évek gyorsan elszálltak, Fiam kirepült a családi fészekből, idegen eddig nem ismert városba költözött. A láthatás így óhatatlanul összekapcsolódik sok-sok utazással. Az elmúlt 19 évben én is gyakran utazom autóbusszal Fiamat meglátogatni, Aki több mint 200 km-re él tőlem, egy Dél-Alföldi nagyvárosban. Emlékszem kezdetben a járművön mindig beszélgettek az emberek. A hosszú utazás alatt így gyorsabban telik az idő. Az egyik alkalommal megismerkedtem egy kedves hölggyel, Akivel ugyanabban a kisvárosban élünk, egymástól alig 2-300 méternyire, de még soha nem találkoztunk. Beszélgetésünk közben kiderült, hogy a középiskolai matematika tanárom felesége. A közel 5 órás utazás a kellemes társaságban hamar elrepült, azóta is mindig örülünk egymásnak amikor találkozunk. Egy másik alkalommal egy híres színészünk testvérével ültünk le egymás mellé teljesen véletlenül. Személyében egy közvetlen, mosolygós hölggyel ismerkedhettem meg, Aki a művészvilág rejtelmes világába is pár érdekes történet erejéig beavatott.  Az eltelt közel két évtizedben sajnos a társalgás a buszon ma már egyre ritkább jelenségnek számít. Szinte kivétel nélkül: fiatal, idősebb, nő, gyermek, férfi az okos telefonja ill. valamilyen kütyüje babrálásával van elfoglalva. Az autóbusz néma csendben rója a kilométereket. A XXI. század gyorsan terjedő néma járványa a magányosság lett. Ha már beszélgetni nem is lehet, inkább az évszakonként folytonosan változó tájban gyönyörködöm. Bár örömöm nem felhőtlen, mert az utak, erdők szélén rengeteg eldobált holmit lehet látni. Érthetetlen számomra ez a felelőtlen magatartás, hogy mennyire nem tiszteljük sem egymást, sem a természetet. Utazásaim során ahogy sokszor elnéztem az útitársaimat egy orosz népmese villant át a gondolataimon, a Répamese. Biztosan sokan ismerik, ahogyan Apóka, Anyóka, unoka, Bogárka a kutya, tarka macska és a kisegér próbálta kihúzni a földből a répát. A mai gyermekeket, fiatalokat ugyanennyire nehéz kihúzni a szobájukból a számítógép ill. a televízió elől, mint ahogyan a mesében olvashatjuk. A mese valósággá, fertőző járvánnyá vált. (Zárójelben megjegyzem, hogy a csak a túlzott, felesleges használata miatt tölt el aggodalom. A személyes kapcsolatok ápolását nem pótolhatja, csupán segítheti.) 
        E szomorú helyzeten (el)gondolkodva, mit is tehetnék? A minimum tízéves, kissé divatjamúlt mobiltelefonom napjainkban mondta fel a szolgálatot. A szaküzletben szándékosan kértem továbbra is "buta" telefont. Az eladó fiatalember kedvesen próbált meggyőzni "tévedésemről", de nem járt sikerrel. Értetlenkedésére válaszul elmondtam tapasztalataimat a modern "kütyükkel" kapcsolatban és most már kicsit engedékenyebben ugyan, de elfogadta döntésemet, sőt még azt is hozzátette, megérti. Remélem másoknak is ajánlja az emberbarát kis "butácska" készülékeket. 

További rövid életképeket az alábbi linken lehet olvasni:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek


RÉPAMESE:

Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta:
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka az unokáját.
Unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát, Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.Egérke húzta a macskát, macska húzta Bogárkát, Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.