Pillanatképek

Elveszve Betűországban... (Diszlexiával élni áldás vagy átok?)
Megjelent a Nyitott Szemmel magazin 64. számában
www.nyitottszemmel.hu




       
      Amikor egy kisgyermek első alkalommal átlépi az iskola kapuját, a tudás birodalmának küszöbét is átlépi egyben. Egyesek napfényes útra találnak benne, mások kisebb zökkenőkkel ismerik meg ezt a világot. Vannak azonban olyan gyermekek is, akik számára ez a birodalom sok-sok kudarcot, buktatót tartogat.
     Hiába óvjuk, féltjük csemeténket az esetleges csalódásoktól, sikertelenségektől, előfordul, hogy néha önhibáján kívül mégis hatalmas akadályokon át vezetnek az iskolás évei. Így történt ez nálunk is amikor második osztály elején közölték velünk, hogy fiúnk diszlexiás és diszgráfiás. Ez az olvasás és az írás zavarában, illetve a helyesírási hibák túlzott gyakoriságában megnyilvánuló részképességhiányt jelenti. Ez az állapot nem csupán az iskolapadban, de egész életükben árnyként követi a speciális fejlesztésre szoruló gyermekeket, fiatalokat. Sok-sok türelemre, és nagyszerű, szakképzett pedagógus segítségére van szükségük. 

      Az első sokkból felocsúdva, azon tanakodtunk, hogyan orvosolhatnánk a bajt, hogyan segíthetnénk gyermekünknek. Tudtuk hosszú küzdelmes út vár ránk, sok az ilyen problémával küzdő gyermek és az iskola lehetőségei is végesek, így magánúton kellett keresnünk a megoldást. Hamar eljutottunk egy nagyon kedves és elhívatott szakemberhez, Ibolyához. Tíz éven keresztül heti 2 alkalommal vittük fiamat a különórákra esőben, hóban, rossz és jó időben egyaránt. A tanárnő kézen fogta gyermekünket és segített eligazodnia a betűk kúsza, homályos, és sejtelmekkel teli világában.
      A magánórák kitartó, szorgalmas látogatója volt a tanárnő Zsömi névre hallgató cicája is, aki akarva-akaratlanul is, de fontos szerepet játszott a tanulás, a feladatok megoldása által keltett feszültség csökkentésében. Ibi néni megértette velünk, hogy ne tekintsük ezt az állapotot tragédiának, annál inkább sem, hiszen egy másik területen, matematikából magasan kiemelkedőek fiúnk képességei. Talán ezért is nevezik ezt a zsenik betegségének. Leonardo da Vinci képtelen volt rendesen megtanulni olvasni. Edisont az iskolában szellemileg elmaradottnak, taníthatatlannak minősítették, édesanyja tanította otthon. Bár megtanult felnőtt korára olvasni, de mindvégig nehézségei voltak a helyesírással és a nyelvtannal. Anatole France francia író a rossz helyesírása miatt kétszer is megbukott az érettségi vizsgán. Az életéből mégsem erre emlékszünk, hanem arra, hogy irodalmi Nobel-díjat kapott. Albert Einstein, Pablo Picasso, Agatha Christie, Gróf Széchenyi István és még sokan mások is ezzel a részképességhiánnyal éltek mégis előnyükre tudták fordítani ezt az állapotot.

                                   Mit tehet a szülő?  

A mindennapok küzdelmei megtanítottak arra, hogy szüntelenül tudatosítsuk gyermekünkben: a diszlexia nem akadályozhatja meg semmiben. Bár az igaz, hogy neki többet kell dolgoznia, küzdenie céljaiért, mint másoknak, de kitartó munkával elérheti őket. Ez az állapot - sajnos nagyon is érthető módon - önbizalomhiánnyal is együtt jár, amit korának megfelelő módon kezelni kellett. A nem szűnő bátorítás mellett egy baráti jó tanácsot megfogadva fiúnk önvédelmi edzésekre kezdett járni. Ezek az alkalmak láthatóan nemcsak testileg, de lelkileg is megerősítették. Az olvasástól való félelmét is sikerült lassan oldani. Abban az időben volt látható a televízióban A Tenkes kapitánya filmsorozat, amit Balázs nagyon szeretett nézni. Gondoltam, ha ennyire a megkedvelte a film szereplőit, akkor talán a róluk szóló könyvet is szívesebben elolvasná. 

                                    A motiváció megtalálása

Annyira szerettem volna, ha diszlexiája ellenére megszeresse a könyveket, az olvasást, és legyőzze a betűk rideg világától való félelmét! Örsi Ferenc könyvét végül egy antikváriumban  sikerült kissé megviselt, de még jól olvasható állapotban megvásárolni. A könyv beváltotta a hozzáfűzött titkos reményeimet, mert egyik este arra lettem figyelmes, hogy éjszaka a szobájából halvány derengés szűrődik ki. Fiam az esti jóéjtpuszi és elköszönés után a titokban becsempészett zseblámpával, takarója alatt olvasta a könyvet. Persze nem szidást kapott az éjszakai olvasásáért, hanem hatalmas dicséretet. Aki nincs hasonló helyzetben el sem tudja képzelni micsoda öröm, látni gyermekemet önként, magától olvasni!
      Már korán észrevettük érdeklődését a számítástechnika, informatika világa iránt, amihez a szakirodalmat 30 évvel ezelőtt, ha emlékeim nem csalnak leginkább angol nyelven lehetett találni. Meglepetésünkre Balázs az angol nyelvtannal könnyebben megküzdött, mint a magyarral. Gyermekünk talált egy olyan logikai "útvonalat" a megértéséhez, ami által már a középiskola végére meg lett a nyelvvizsgája - persze kellett hozzá egy nagyon türelmes magántanár és nyári nyelviskolák is. 
      Sajnos nem lehet elhallgatni a szomorú tényt, hogy a középiskolai irodalomtanár éveken keresztül a legkevésbé sem támogatóan állt gyermekünk részképesség-hiányos állapotához. Amilyen módokon csak lehetett megkeserítette Balázs életét. Emlékszem éveken keresztül a nyelvtani szabályokat tanultuk, illetve frissítettük fel, hogy elkerüljük azt a "vádat", hogy azért nem megy a helyesírás, mert nem tudja a szabályokat. A tanárnő biztos volt benne, hogy fiúnk nem lesz képes érettségi vizsgát tenni, s az utolsó évre már nem akarta az osztályban látni. Bőségesen záporoztak az elégtelen osztályzatok a nyelvtan órákon, elmarasztaló, lekicsinylő szavak kíséretében. Fájdalmas időszak volt, még pszichológus segítségét is igénybe kellett vennünk. Ám ebben a helyzetben is kaptunk segítséget, a Tanulási képességet vizsgáló bizottság felmentette fiamat a nyelvtan érettségi alól, de helyette dupla irodalom-tételből kellett vizsgáznia és az írásbeli részt nem hagyományosan, hanem a számítógépen tehette meg. Ezután jött egy sikeres egyetemi felvételi vizsga, majd a diploma megszerzése. Az egyetemen már senki nem foglalkozott a helyesírásával, itt már a közgazdasági programozó matematikus szakon egészen más képességeire voltak kíváncsiak. A sok fáradtságos munka gyümölcse beérett!!! Fiam szofverfejlesztő mérnökként dolgozik, még programozói versenyt is nyert, szakmájában sikeres, dolgozott külföldön is. 
      Teltek az évek, majd elérkezett az első osztálytalálkozó ideje, ahol az irodalomtanár is megjelent. Fiam odament, hozzá és megszólította:
- Hálás vagyok Önnek és köszönök mindent.
- Mit köszönsz? - ült ki a meglepetés a tanár arcára, hiszen biztosan nem számíthatott a történtek után pozitív megnyilvánulásra.
- Azt, hogy ilyen keményen bánt velem, mert ez megtanított arra, ha még többet tanulok, képezem magam, és nem adom fel, akkor megvalósulnak az álmaim.
- Anya, ha láttad volna a döbbenetet az arcán! - mesélte el fiam a találkozó után.
Nagyon hálás vagyok amiért a jó Isten Balázsban  így át tudta fordítani hálává és örömmel vegyes megkönnyebbüléssé.
    A történtek óta már két évtized eltelt, de ennek az életszakasznak a küzdelmeire való emlékezés segít abban, hogy az éppen esedékes nehézség legyőzéséhez erőt tudjon meríteni. Kemény lecke volt, de sokat köszönhet neki. A türelem és a kitartás képes még a legrosszabb helyzetből is kihozni valami jót. Így vált fiam életében áldássá, amiről kezdetben azt gondoltuk, hogy átok. 

Harmati Gyöngyi
     S.D.G.

Hasonló családi történeteket, pillanatképeket az életünkből ezen a linken olvashatsz:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek