Grigo_Zoltan blogja

Lent jártam a pesti hidak alatt,

halkan gördült a víz és álmodón,
hűs szellő borzolta, simogatta,
amerre mentem minden lábnyomom.
Megpihentem az öreg lépcsőkön,
és csak néztem csendesen a Dunát,
ahogy ringatott hátán sok hajót,
hordozott néhány megfáradt uszályt.
Fejem felett szálltak a sirályok,
lábamnál úsztak félénk vadkacsák,
a túlsó parton, a Gellert-hegyen,
arany ingüket vették fel a fák.
A rakpart kopott kövein a szél,
egy hulló falevet kergetett,
szomorúan nézett felém a nyár,

1. majd elsuhant a néma víz felett.

Megbotlott a nap az égen,

mikor utánad ragyogott,
fodros felhők peremébe,
már hiába kapaszkodott.
Sugarai rád hullottak,
álltunk fénylő égbolt alatt,
mellettünk szellők futottak,
s neked aranylott a hajad.
Én elakartam mondani,
de csak álltam és néztelek,
nem voltak arra szavaim,
hogy milyen nagyon szeretlek!

Ahol legsűrűbben nött a lomb,

bokrok mélyén, mohos kő alatt,
tépett ruháimról néhány gomb,
veled már örökre ott maradt,
negyven éve földbe temetve,
mint az egykor csillogó, fényes,
lyukas zsebeimből elveszett,
rég elfeledett húszfilléres.
Titkos ösvényeid rejtekén,
most is itt van minden lábnyomom,
legmagasabb fáid tetején,
ma is ott vagyok és álmodom.
- Játszóteret, árnyas parkokat,
a szomjamat oltó kútvizet,
hogy vegyél újra a karodba,
s ölelj szorosan, Városliget,
Engedd, hogy újra gyerek legyek,
minden kis résedbe beférjek,
gondtalan, boldog, önfeledten,
kacaghassak, pont úgy, mint régen.
Engedj még egy kicsit játszanom,
még egyszer utoljára veled,
a fáid közé kiáltanom,
hogy - aki bújt, aki nem, megyek....

Úgy őrizlek én téged

mint a hajdan volt meséket
őrzi még bennem az örök gyermek
téli estéken
ha pihen a világ
s fázva bújnak meg a madarak
takaródul neked adom
minden legszebb szavamat
simogatnak téged
amíg nem jön szemedre álom
csak a szél dúdol majd halkan
odakint a fákon.