Grigo_Zoltan blogja

Milyen más lett az íze a kenyérnek,
ismeretlenek a házak, az utcák,
esténként hogyha hallgatom nem értem,
miről beszélnek kertemben a kutyák.

A napjaim is egyre hidegebbek,
mióta itt élek te tőled távol,
úgy hullottam le messze idegenben,
ahogy őszülő lomb hullik a fáról.

Felkapott a szél, elsodort magával,
most éjszakánként riadtan ébredek,
elmerengek az ablakomnál állva,
de nem látom az otthoni fényeket.

Valami bennem, akkor annyira fáj,
nem tudom elmondani, hogy sajog,
elmondani azt, hogy nélküled Hazám,
fagyott földön csak árva levél vagyok.

A szívemet neked, mégis megőrzöm,
bárhol járjak, hozzád visszatalálok,
ott lesz a fejfám, hol ringott a bölcsőm,
ha eljön értem az utolsó álom.

Tudom, hogy régóta menni akarsz,
ülnél egy könnyebb világ trónjára,
mik lehetnének azok a szavak,
mit mondhatnék neked utoljára?
- Meséljek talán szőke mezőről,
hogy ragyog felette a nyári nap,
az életet adó ősi földről,
a kézről, mely szent kenyeret arat?
- elmondjam milyen szép is a folyó,
ha ébred a hajnal lent a parton,
hogy milyen gyönyörűek a dombok
ha koronát tesz rájuk az alkony?
- meséljek az elhagyott tanyákról,
hogy pusztulnak a magányos falak,
elfeledett ősökről, Apákról,
a csontokról a lábaid alatt,
könnyekről, vérről, - elmondjam neked,
hogy mennyit szenvedett itt ez a nép,
küzdött harcolt és csak reménykedett,
imádkozott boldogabb holnapért?
Ha elfogyunk majd mint a gyertyaláng,
emlékeznek vajon ránk a szelek,
megsiratják a szép Magyar Hazát
ha suhannak a Kárpátok felett?
Tudom, te mégis menni akarsz már,
mit mondhatnék neked utoljára?
- ebben a földben nyugszik az Anyád,
tégy egy szál virágot a sírjára!