Grigo_Zoltan blogja

megpihentem kertünkben egy pohár borral
az este csendesen nyújtózott vállamon
néztem hogy ölelik a felhők a holdat
hogy szállnak a magasban puha szárnyakon
halk szavú szellők suhantak a fák között
leültek mellém és átkaroltak lágyan
az égröl egy parányi csillag megszökött
s ezüstfénnyel szőtte fűszálbol font ágyam
az éji bogarak szerelmesen zúgtak
játszottak apró kis hegedűk húrjain
a fülembe sejtelmes titkokat súgtak
majd elrepültek az álmok bársony útjain
mesélt nekem az ösvény a kert a bokor
a szendergő földböl egy szál virág kinőtt
és megállította egy kicsit a komor
kiméletlenül futó kegyetlen időt

Féltelek téged, olyan csendes vagy
és szelíd, mint az alkony esti szél,
szántalak amikor néztelek ma,
mint éhező koldust ki enni kér.
Te nem tudsz semmi mást, csak szeretni,
nem tanultad még ki a bűnöket,
mindig csak a jót szoktad keresni,
nem ismered mi az a gyűlölet.
Pedig gyenge vagy, s annyira kicsi,
hogy elférsz akár a tenyeremben,
mégis a mai napig tudsz hinni,
a világban és az emberekben.
Lehet mások ki fognak nevetni,
de te maradjál csak mindig ilyen,
tegyél egy kicsit jobbá engem is,
dobogj még nekem csendesen, szívem.

Hagy legyek egy kicsit újra gyerek,
gyere bújj hozzám egészen közel,
most az is elég, hogy érezzelek,
behunyom a szememet, úgy ölelj,
mint esténként anyám, kinek szava
édes volt mint a számban a kenyér,
hajtsd kedvesem fejedet vállamra,
takarj be hajaddal, és csak mesélj.
Meséljél nekem egy szebb világot,
mintha nem lenne rossz, csak jó volna,
simíts rá szelíden gyermekálmot,
a megfáradt felnőtt homlokomra.

A napjaink oly gyorsan szaladnak,
jó lenne még maradni kedvesem,
a szemünkbe írni a szavakat,
és átölelni egymást csendesen.

Szívünkben itt az összes tavaszunk,
minden avarillatú szelíd ősz,
olyanok lennénk újra mi magunk,
amikor még nem mértük az időt.

Fiatalok voltunk és szépek,
ragyogtunk ahogy tükörben a nap,
nézd, ezen a megsárgult képen,
virágok nyílnak lábaink alatt.

Most tél van, hó szitál  fejünkre,
egyre gyengébb mind a két karunk,
de ha összekulcsoljuk kezünket,
ketten együtt még erősek vagyunk.

Gyere ülj le, pihenj meg mellettem,
terítsd a vállamra hajadat,
álmodjuk együtt vissza még egyszer,
azokat a rég elmúlt nyarakat.

Amikor ódon háztetőkről
a városra csorgott a reggel,
láttalak kopott bérházak között
mozdulatlanul, leszegett fejjel,
mint aki az aszfaltba nőtt bele,
úgy álltál magadban tétován,
az arcodról lepergő könnyeket,
felitta magába a félhomály.

Kérges markát nyitogatta a fagy,
friss szelek hordtak tavasz illatot,
fenn az égen még vöröslött a nap,
de már halványultak a csillagok.
Az utak mentén új remény nyílott,
mégis úgy érezted, hogy menned kell,
mert kiégett földeken liliom,
neked soha többé nem terem.

Eldugtad a városban szívedet,
hol krétával rajzoltál házfalat,
még egyszer búcsút intett a kezed,
majd örökre itt hagytad árnyadat.