Grigo_Zoltan blogja

Jó lenne egyszer elindulni

hiányzik az ölelésed, minden kis szavad
a nevetésed, mikor szemedbe hull hajad
a mozdulat ahogy poharad szádhoz emeled
és megfeszülnek kezeden az apró erek
amikor az asztal felett hozzám áthajolsz
mosolyogsz rám közben s én érzem az illatod
ahogy melled megrezzen hogyha kezemhez ér
és bőrünk alatt száguldani kezd el a vér
amikor a ruhádat magadról leveszed
a csillogó szemed, ha látod, hogy néztelek
hiányoznak az aranyló pihék hasadon
esténként ha fejemet öledbe hajthatom
hogyha rosszat álmodsz és lerúgod magadról
hogy megigazíthassam rajtad a takaród
rád adhassam a kabátomat hogyha fázol
hogy elmondhassam neked, mennyire hiányzol!

Fogtam a kezed, mentünk csendesen,
körülöttünk rezgett száz titok,
tavaszi szellő fújt s a kertekben,
sóhajtozni kezdtek a nárciszok.
Esteledett, az alkonyi fények
aranyfonállal szőtték be hajad,
néztelek téged és ilyen szépnek,
azelőtt még sohasem láttalak.
A távolban egy tücsök hegedült,
felénk szállt zenéjének dallama,
a levegőben zümmögve repült,
a rét minden szerelmes bogara.
Úgy zúgott és dalolt a természet,
mintha angyalok éneke szólna,
az idő megállt s tétován nézett,
mintha nem lenne többé már dolga.
Leültünk a fűbe és hallgattunk,
könnyű szél suhant el fejünk fölött,
gyengéden megfésülte a hajunk,
majd tova tűnt az alvó fák között.
Szemünk elmerült egymás szemében,
olyan volt az este mint egy álom,
s mi csak feküdtünk egymás szívében,
ahogy a hit pihen az oltáron.

Az égről reggel minden csillag megszökött,
most itt rejtőznek a harmatos fű között,
ha eljössz hozzám, gyere majd a réten át,
most száz tücsöktől szól hajnali szerenád.

Tó fodrában ha megcsillan a napvilág,
a hajadban ne rózsa legyen, vadvirág,
hol öreg fűzfa áll magában egyedül,
a szél aranyló nádszálakon hegedül.

A vízre hajló lombok alatt ott vagyok,
és elringatlak ahogy tó a csónakot,
ha szemedbe majd belesimul két szemem, 
ez mi lenne más, hogyha nem a szerelem?

Megtörték szívét a reménytelen évek,
elvitték magukkal arcáról a mosolyt,
aluljárók mocskában hogyha felébredt,
rádöbbent újra, hogy megint nem álmodott.
 
Ment a város közönyös forgatagában,
volt aki azt hitte róla, hogy kéreget,
pedig nyakába nem volt akasztva tábla,
csak a szemébe volt írva, hogy: éhezem!
 
Lebicegett lassan a Duna partjára,
nyugaton épp lehajtotta fejét a Nap,
leült egy kőre és merengett magában,
a villám sújtotta kivénhedt fák alatt.
 
Szerette volna a lelkét is eladni
egy emberi szóért, egy tányér ételért,
arra gondolt milyen jó lenne meghalni,
hogy a halál után minden rossz véget ér.
 
Valahol a távolban tücsök hegedült,
száraz ágakból tüzet gyújtott mert fázott,
reszketett a lelke a mélyben legbelül,
ott nem tudták melegíteni a lángok.
 
Másnap reggelre Isten szép időt küldött,
talált a parton egy elhagyott csónakot,
letanyázott benne, miután megfürdött,
s attól a pillanattól kezdve ott lakott.
 
Adott az erdő fát és halat a folyó,
szedett a réten gombát és madártojást,
néha már olyan érzése volt, hogy boldog,
leült és csak tervezgetett órákon át....
 
A képzeletében színes álmokat szőtt,
hogy itt fog mindig élni, szánt, vet és arat
magányos csónakja lassan kastéllyá nőtt,
nagy birtokká tágult a föld lába alatt.
 
Behunyta a szemét, azt álmodta király,
szolgák hada hordja neki az étkeket,
hogyha reggelente az erkélyre kiáll,
zúg körülötte a tömeg és éljenez...
*
A zúgásra felugrott vackából kábán,
úgy jött a víz mint egy fájdalmas kiáltás,
kidőlt fatörzsek között a Duna hátán.
elúszott vele a birtok, s a királyság.
 
Nem találták meg többé élve, sem holtan,
az alkonyi Nap tett fejére koronát,
lesüllyedt lassan a mélységbe a csónak,
s a halál elvitte utolsó mosolyát.