Lelkem kivetülései

Megtaláltam magamat az emlékeim közt

In memoriam D.D., mesterem! Szavaival élve, nem szonettkoszorú, hanem szonettköszörű.(a pöcsköszörű mintájára, szleng a tuningolt babettára.)


I. Tornádó (Anna ölelése, jó ég...)

Kozmikus kéj vadít önmagammá.
Bolondos szél ölel át vad szelet.
Semmi sem marad meg a talaján.
Repülni fog minden, nézd az eged!
Leszaggatom, mint a láncaimat!
Eldobálom vállalt terheimet.
Ezer halál! Fuss, bújj, álmaimat
ne zabolázd, te mádat temessed!

Ma az ég sárkányai táncolnak,
mindenségnek hátán, mi már ordít,
belül mennyi érdemtelen alszik!

Ma az égnek királyai szólnak,
sikoly, szitok, semmi meg nem lágyít!
A felhasadó Menny kéket vérzik.

II. Cunami (A kék hajú Ai az ölemben, kösz mindent. Jájj!)

A felhasadó Menny kéket vérzik.
Álmodó, ez egy ómen, ébredj fel!
Hordják a mocskot ránk gyalázatig,
Utálják már, hogy téged szeretlek.

Megfulladnak álmaink idelenn,
míg karjaimban alszol, óceán!
Hálátlannak adsz, élet bölcsője,
ma felrázlak az égig, lásd, mi fáj!

Víz sárkánya, tisztítsd meg magadat,
Ne legyen többé írmagjuk se ám!
hányjad vissza a mocsokfátylat rá,

a kárhozottra! Iszik napra nap,
benned fürdik meg, a testében jársz!
Egy örök éj hasadjon hajnallá!

III. Földrengés (Anett tánca, atyaúrég!)

Egy örök éj hasadjon hajnallá!
Török feléd, kis kőzetlemezem.
Annyi minden van hátunkon, már fáj.
Kicsim, én sem teherért létezem.

Csodáik? Pokolba velük! Fájnak
az álmaik, a mozdulatlanság.
Viszketek örökké, rajtam másznak,
Hiszik, tart, köphetnek, léphetnek rá!

Szennyel etet, de belőlünk eszik,
ránk épít, gyorsan elfelejt aztán,
mozdulj meg velem, hatalmas sárkány!

Nec plus ultra, rengjen meg minden már,
nincs több hűség hűtlennek, ki hamis,
erő vagyunk, mi tör és szétszakít!

IV. Vulkánkitörés (Cecília csókja, szentséges Szűz Mária!)

Erő vagyunk, mi tör és szétszakít.
Felhőlélek, tisztelj most már minket,
mert mi alszunk, míg meg nem haragít
a semmis, bárgyú álbüszkeséged!

Jövőbe oly nézni, mint a Napba.
Bőrödre tetováljuk, mint mantrát,
hogy tűz tüzet nem éget meg soha,
és nem vagy tűz, nem állhatod vágyát!

A szív milyen pokoli lehet még,
elképzelhetetlen, míg nem láttad
a tűznek a sárkányát, ahogy ég

minden az útjában, velem imádd,
mert egyszer majd lehull az ózonpajzs,
elég minden porrá és hamuvá.

V. Csillaghullás (Panna szemei előtt, jesszusom...)

Elég minden porrá és hamuvá.
Szegény, egy kőgolyón jársz, mi kering
űrben, viseled csillagok porát,
lelkeden a testedet, hogy elhidd

az éned, a pilótád, vak hited
éneke száll, Jupiternek mindegy,
tartja hátát míg józan vagy, ember,
hallja szavad a mindenség, hidd el!

Megbújhatsz egy jól megóvott zugban,
a kozmosz sárkányának ölében
élhetsz, és meghalhatsz a békében.

Nem az a te utad, látom, hangya,
a nyomodban felégne az Éden,
Mit látok, már minden belémégett!

VI. Radioaktív horizont (Dorina, anyám borogass!)

Mit látok, már minden belémégett.
Kiáltok, fehér zajt, csendet köréd.
Szétfolyunk falakon, még nem érted,
szakadunk, lábadra lép az ösvény!

Amit szilárdnak hittél, megmozdul,
kifordít a sugárzás sárkánya.
Amit lágynak hittél, megszilárdul,
testet ölt a káosznak vágyálma!

Ad, elvesz a zabolázhatatlan.
Sarjad nyomában élet és halál,
mindenütt mindenben ott van, áldás

és átok, mi felőröl szép lassan,
növekszik már, közel a számadás,
mikor majd véget ér az álmodás.

VII. Nagy gép (Zsu, nem éltem túl! Nyum!)

Mikor majd véget ér az álmodás,
szigony lesz bennünk a rút, torz keserv,
mi a valóság, istenkáromlás,
ki a világ ura. Önmaga lesz!

Mind benne vagyunk a gépezetben,
mi forog, pörög, irdatlan súllyal.
Gondolkodj, ki vagy a végtelennek,
éhes sárkányok garmadájának!

Örökmozgó vagy legnagyobb hangszer?
Csodáljuk együtt, ó, a nagy gépet,
ama összerakhatatlan szépet,

miben megszülettél, élő, ember!
Mikor óh, véget ér majd az élet,
akkor vet a végnek boldog véget.

VIII. Űr (Katrin meg a bozonjai, anyám!)

Akkor vet a végnek boldog véget,
mikor már nem lesz mit megérteni.
A Földdel egy vagy, nincs menekvésed,
a hölgy előtt hajts térdet, hagyd élni!

Sehol se lesz ilyen jó levegő
Sehol se lesz ennyi iható víz,
búra, a minden rosszat elnyelő!
A fura ölel, nem érhet el kín.

Hullámzik az űr, az éjóceán.
Mindennek ideje van, mennyi még,
megszabja a tágas, vad mindenség.

Nőttön nől a hatalmas, mord sárkány,
sose pukkan meg, semi se elég,
a valóságunk, az örök remény.

IX. Az ész sárkánya (Julianna a szavaid, jájj!)

A valóságunk az örök remény.
Halandóságunkban elfelejtjük,
hogy van szívünk, míg az elme elég.
Holnap mával tegnapot temetünk,

mert csap az észkorbács, hogy még tovább.
Elhagy vakbuzgó emberiségünk.
Önmagával sakkozik a sárkány,
ha veszít, biz' isten ott van végünk!

Már tudja a végét, csak lejátssza
a partit, a tábla állásait
egyenként elemzi. A vágyait

nem érti senki, matematika.
Széttárja láthatatlan szárnyait.
Tán nem őrült, mondja meg valaki!

X. A szív mechanikája (Rózsám jájj! Szroccs-ripp-ropp-reccs...)

Tán nem őrült, mondja meg valaki!
Lám, sanyargatja! A szív magából
kikelve önmagát pusztítani
elkezdi, feledve jót haláltól,

mi élő, elfelejt viselkedni!
Minden mi létezik, az övé csak,
és mást soha nem fog meghallani,
hívást a megállíthatatlannak

az ösztön sugall, még kell, és még kell,
ó, nem lehet neki parancsolni,
lehetetlen vele alkudozni!

Egyszer megőrül a sárkány benned,
és láncokat fogsz majd leszaggatni.
Hagyd a kételyeket elmállani!

XI. A mechanikus sárkány (A lila hajúnak, mert jájj!)

Hagyd a kételyeket elmállani!
Marhatnak végsőkig, az erős győz,
kinek fegyvere van, és gyártani
hittel nem szégyell, ha majd meg is fől

az egész bolygó, legalább nem lesz
ész, mi nyomorítsa, és úgy lesz jó,
neki biztosan, sarjad új élet,
milliárdnyi, te örökké alvó,

atomot a népnek, nem vágy másra,
háborúra, járjon hát át a kéj,
lássuk, ahogy minden sikoltva ég!

Csak előre, és sohasem hátra,
tán ma fejekkel labdázik az éj,
tegyük meg még ma, semmitől se félj!

XII. Fénysárkány (Ágim, halálra írtam magamat neked...)

Tegyük meg még ma, semmitől se félj!
Együk meg a Napot és a Holdat!
Oly kicsi leszek, zsebedben elfér
holt valóm. Jön már az arany holnap,

feltámadásomat hozza neked,
látomásomat fogadd, üdvözülj!
Kivel leszek az égen? Tán veled.
Felesleges díszkardot köszörül

alkotókám, mi ma épp túlbuzgó.
Ha lelkem kitör testemből, szállni
veled szeretnék, úgy, mint álmodni.

Opál, smaragd, gyémánt, arany, holdkő,
koronád díszítse! Taníts vágyni!
Innen semmi se fog számítani.

XIII. Szingularitás (Majám, ezt bocsásd meg, jájj!)

Innen semmi se fog számítani.
Minden túl fontos, és mégsem elég.
Már nagyon unok ám pusztítani.
Fáj minden, álmodnék szépet ma még,

kincsem halmain szuszókálnék már.
Hittem, többet nem teszem, azért se,
de nézd meg, az erő néha átjár,
és nem bírok a forró véremmel.

Mint fekete lyuk, holnap húz tova.
Miket hozhat, ötletem sincsen már.
Már mindent láttam, azt hiszem, talán...

Néha fájhat, és gyakran mostoha
a sors. Ha csak gondolni merek rád,
kozmikus kéj vadít önmagammá.

XIV. Rio-nak

Kozmikus kéj vadít önmagammá.
A felhasadó Menny kéket vérzik.
Egy örök éj hasadjon hajnallá.
Erő vagyunk, mi tör és szétszakít.

Elég minden porrá és hamuvá.
Mit látok, már minden belémégett.
Mikor majd véget ér az álmodás,
akkor vet a végnek boldog véget

a valóságunk, az örök remény.
Tán nem őrült, mondja meg valaki!
Hagyd a kételyeket elmállani,

tegyük meg ma, és semmitől se félj!
Innen semmi se fog számítani.

Fehér templomnak
oltára előtt angyal
kezeinkért nyúl.

A beteljesülés útjának végén
az emlékezés diadala zeng fel.
Egyesülnek a hit gyertyalángjai.
Reményben fürdeti meg a lelkünket
kemény anyánk, a vad világmindenség.
A dicsőségünk eónja jött ma el.
Elmerülnek tüzünkben torz fattyai
szégyenteljes Pokolnak, és az ember,
minden élő terheitől szabadul.
Lát majd napvilágot, aki megvakult.
Újra mozogni fog, kinek teste roncs.
Tudatára eszmél az őrült, bolond.
Szívet kap a könyörtelen, szívtelen.
Mát kap, kinek már tegnapja sincsen.
Fújja a harsonákat már Gabriel,
hajnalra lehull a ködfátyol, hidd el!

Elménken tenyészett a feledés pestise.
Az álmok és vágyak gigatonnái
amúgy is haszontalan terhek lesznek.
Benne hiába vesztek.
Ahogy a szellemünk
anyánk ölelésében megremeg,
ahogy a testünk fellebeg
végre hazatérünk.

Fogadd el, nincs más utad!
Hív az egyetlen urad!

Csak meggyújtja a cigarettát,
teszi is a hamutartóba,
el ne rontsa szájának ízét.
A templom harangjának hangját
a légnyomásnak változása
kíséri, telítve minden ér.
Az éjem vörös felhőfátylát
lehullajtja mozdulatával,
ezer angyalt, démont megidéz.
Lépek a fénybe, tán megváltás,
tán a kárhozatnak kapuja...
Ma leveszi szívemnek vérét,
én tudom, érzem, ma minden más,
csak pereg életem hamuja.
Bámulom szemeinek tükrét.
Furcsa szavak, szelíd kántálás.
Ezt mintha már hallottam volna
hosszú életemnek kezdetén.
Ledobja színes lombruháját
az ősz, óh, már réges-rég tudja,
ez az alkalom vissza nem tér.
Ahogy bolond szél járja táncát,
nádak dőlnek összecsavarodva,
összeszűkül a tágasnak hitt tér.
Ide nekem minden barackját!
Telhetetlenül mosolyogva
elszáll a maradék józan ész.

Szörnyeteg karmol, csordul a vér,
ősi ének száll, pokoli kéj
tép szét, harapva marcangol ketté,
ahogy a végzet most átkarol...
Így lehettél élő lélekké
te is...

Korhadt fatörzsön
átnyilall a napvilág.
Benne új fa nől.