Szonettek és egyebek

Fakonorbert•  2019. augusztus 25. 20:14

Parnassan

Vakító fehér képkockákon koszcsík.
Yiruma folyómedret váj ki bennem.
Elhalón az égbe lebeg a testem.
Alma hatszög magházából kihasít
hat magot az érzés-kés, s mi csak csorbít,
elszórja hat felé... furcsa szerelem.
Hat. Ártatlanságom egyszer majd letépem,
majd, ahogy a nagy ouroboros vedlik.


Világ anyánk, szárít a szél, végre már!
Anyu, felhőkarcolók tetejéről
köpködöm a magot, kezdem előlről.


Világ anyánk, csorbul az él, vigyázz,
élet és halál közt légy híd, felülről
minden más, hittem, mélység vár... a nagy Ő.

Fakonorbert•  2019. augusztus 25. 19:33

Csend van

Mint egy régi film utolsó kockáin
kapsz egy barackot a fejedre
és kuss
Én már visszafelé tartok
Beszakadtak a Menny lépcsői
Sőt
Azt mondom
A véremben van
Hogyan kell eltaszítani
Minden cseppje ajándék
A határvonalon nem jön át
se démon
se angyal
Nyugodtan alhatsz
Míg kihúzott soraim közt
A megbúvó arany eltemet
A lelkembe
Mely furcsán zárt
Mintha egy sebet próbálnék feltépni
Mikor hozzád zólok
már rég csak nyoma
Valaha úgy szorítottam
Eljutottam valahová
Átestem a délibábokon
Pedig olyan közel voltak
Táncolhattam volna velük
Nyomorék életem végéig
Nem tudom elhinni
Hogy meghalt
A meseerdő királya
Menny és pokol volt a torkában
Minden sorával eget szakított
Csak bámulom a sírját
És tudom
hogy Lydia figyel
Senki nem hoz új korszakot
És hány sír előtt fogunk még állni
Már megvan a száma
Minden lassan átalakul
Asszimilálódik
Egy nagyobb alkotásba
Ami akkora lesz majd
Felnézni rá irdatlan
Eltörött szerszámai a művészetnek
Oda kerülnek
Az eltörött szerszámok közé
Mementók egy régi civilizációból
A változás a küszöbön áll
És még mindig nem írtam meg azt a sort
Amitől legalább egy pillanatig
A magadénak akarhatnál
Mint hulló fűzfaalevelek
Egy elhagyatott parkban
Egyek a csikkel
Mi eláraszt már lassan
De ez nem a te dolgod
Nem kell látnod az út végét
Ahogy ezer szellem körbe ugrál
A végén egyedül mész haza
És emlékül mi marad
Csak párezer átvirrasztott éjszaka
Vonat tülkölése
Pár kedves hajfonat a kézben
És egy borzasztóan zsibbadó kar
A járóbot
Vagy fehér
Kinek mi
Haknis kocsi
felemásan bólogató tömeg
Ismerős arcok
Mind visszafelé tart az időben
Nem marad más
Csak anyu
Cici
Vagy cumi
A felesleges villogás helyett
Annyian hordják a lángot manapság
Mindenfelé rongyra égett félhullákat látok
Ha összeölelkezünk
Egy pillanatig érezhetően
Olyan lehetetlenül 
Nagy lesz a tűz
Lesz még ki el akar égni
Lydia hallgat
Mint Warrel sírja
Pedig idáig érezhető volt
A jelenléte
Leírhatatlan
A szinpad üres
Hiába állnak rajta
Megöregedtem
Azt hiszem...

Fakonorbert•  2019. augusztus 25. 14:58

Soha nem fakulok el

Tajtékzó, végtelen hangóceánon

ring az ősz aranya, százezer szentség.

Kicsim, a fehér templom hív, az egység,

változó és örökkévaló mámor.


Álmodó, ahogy kéz símul bársonyon,

Itt, az arany Hold legmagasabb hegyén,

hív a Föld, úszom, lebegek felfelé

szabadon, túl az emésztő vágyakon.


Ölelj, lélelkfolyam, az Úr vár haza,

ki a szégyenében elbújt a Napba.

Ó Gábriel, soha nem fakulok el!


Ölelj, holtűr, végre elért a szava,

mire odaérek, kinől a szarva!

Ó Astaroth, soha nem fakulok el!

Fakonorbert•  2019. augusztus 24. 15:27

Eljövünk a fejedért, Sátán!

Tűz tüzet nem éget meg! Hadd zengjen,
zengjen a kürt, itt a vadászidény,
rettegjen kígyó, patkány, itt a vég,
bűn nem takar, a föld megremegjen!
Szűz Mária óv minket, csont recsegjen,
repedjen, törjön hús, lövelljen vér,
szentségtelen, többet nem jár át kéj!
Tűz tüzet nem éget meg! Hadd zengjen!


Sátán, jóság takar, béke, ámítás!
Tudd nevem, ha átölel a pusztítás!
Leverem fejedről koronámat!


Modeus, utolér a tisztogatás,
eljön kit megölt belül a sírás!
Ma visszafoglalom a trónomat!

Fakonorbert•  2019. május 12. 23:50

Haloperidol

Teremtettél egy világot.

Beragasztott szemek

örökké keserűn vonaglanak.

A vágyak ollók.

A szavak háromszögekben járnak

éned absztrakciójában.

Tökéletes kör lelked

farkába harapva nyeli önmagát.

Esik az eső.

Minden cseppben ott van a kívánságod.

Elnyeli lélegző vágyam,

miből álmaid nőttek ki, mint apró cseresznyefa csemeték.

Emelkedik a talajvíz,

gőgömtől lassan egy darabra fagy,

és mi marad,

a megérthetetlen

hatalommánia.

Ne volnál ártatlan.

Ne volnál gyámoltalan.

Annyi ajtóhoz lennék kulcs,

és te annyi kulcshoz lennél ajtó...

Senkinek se volna titka.

Ömlő sorok,

felhőkből kinn pár birka.

Viszi őket a vihar.

Terra inkognitó.

Számban egy elégett szivar.

Lisztnek az "Isten áldása a magányban"

csavarodó oszlopot emel

örökké mozgó öntudatom mocsarában.

Ilyen arcú az igazság.

Egynek vagy talán,

és minő piszkosság,

ő is ellapozna már.

Milyen kár!

Mert amíg a bányában kaparom a szenet,

elmúlik minden szellemi csók,

mint ez a szösszenet.

Mint magot, temetjük a holnapot, mát,

és a türelem marad neked.

Nem él soká földben, mi mérgezett,

holt időtől, mi egyszer feltámad, lehet.

Szakítsd csak le szemeiddel az eget!

Széthullott a Menny gépezet, és most borzasztóan fáj...

Pedig ígértem rengeteget,

és mi lett belőle, a lelki boronád,

mi beszántja bio paprika tengeredet.

Talán még lehet belőle Istennek ország.

Energiáidtól teli kis szobád

ablakai zárva, téged menteget

a természetfeletti, ne legyen erőd kinyitni.

A Haloperidol nem enged sírni.

Mint egy jó angyal. Mi mást tehet?

Átölellek, és befogom a szám.

Ma nem érhet el vád.

Látom ahogy cseng, nevet

földre hulló koronád.

Én.

Ölelés kell.

Nem lapozom, ígérem.

Én nem.

Hiányoztál, önmagam!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom