akikert a harang szol

az úton a merre járok tiszta porból
festi meg bakancsom
ez egy olyan nap mikor keresem önnmagam
látom a nagy faggyú isteneket
egy kis hasist szíva próbálok
megvilágosodni hogy valójában ki vagyok
vagy a jó bort keresve
a novemberi hideg szent hidegében
elásva a napot ami nem süt már
múzeumba szeretnék menni
hogy elmondhassam a kultúra
felöltöztett engem is
egy cigarettára gyújtva
tanulom a nagy írók írásait
hogy rájöjjek éhségemet megoldják
itt a vonatok között a síneken imbolygok
valami jazzt meg bluest hallgatok
egy füstmenetes rothadt kocsmába
ahol a wc már tele van okádva
itt már csak egy szeretőt keresek
hogy a lakásból a lépcsőig legurulva
orbitális szexet üzzünk mint a nyulak
átázott ruhámmat az új munkahely
koszmójára cserélem
de valami új dologba feleslegesen
megint belelépek
és a nagy magyar váróterembe
nézem a hajléktalanokat
miközben áporodott bűzüket
már messziről megérzem
és a politikusok nagy beszédébe merülök
megvilágosulva egy marihuánás cigivel
megértem hazugságuk minden szavát
egyedül vagyok egom a felhőkig ér
elindulok innen is keresem az utam
amikor majd elérem a célomat nagy kacajjal 
leülök az utpatkára és rájövök
ott vagyok ahonnét jöttem
s vissza fordulok

 Valaki elment, túl korán..
s én önzőn löktem félre szerelmét,
féltve őt magamtól, s az érzéstől
mely bennem is fészket rakott már
csak a fejfája előtt térdelve
tehettem meg ezt a vallomást

Valaki jött,s maradt
-átformált-
Megadta a békét a nyugalmat
a szerelem legnagyobb gyümölcsével
áldott meg,
mióta ketten is így szólnak hozám:Apám
Hogy az idő vagy más változott
mióta se veled se nélküled lett az állapot.

Valaki jött, s már csak volt
vagy még lesz ő?
ezt nem tudom
nélküle újra érzem mi az a fájdalom.

Csatt! Az ajtó bezárul a kulcs elrepül
kaptam amit kaptam,ami jutott
adtam amit tudtam ennyire futott

de a végén ha minden ami bűzlött is elillan talán
csak a jót viszem síromba rólatok./ZS/

Charles Baudelaire /ford szabó lőrinc/

A Dög

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög
nyitotta, lábit cédán magasba lökve,
míg izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt;
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor ujra
lakmározhat a tetemen.
- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

A Dög

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög
nyitotta, lábit cédán magasba lökve,
míg izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt;
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor ujra
lakmározhat a tetemen.
- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

Valaki elment, túl korán..
s én önzőn löktem félre szerelmét,
féltve őt magamtól, s az érzéstől
mely bennem is fészket rakott már
csak a fejfája előtt térdelve
tehettem meg ezt a vallomást

Valaki jött,s maradt
-átformált-
Megadta a békét a nyugalmat
a szerelem legnagyobb gyümölcsével
áldott meg,
mióta ketten is így szólnak hozám:Apa
Hogy az idő vagy más változott
mióta se veled se nélküled lett az állapot.

Valaki jött, s már csak volt
vagy még lesz ő?
ezt nem tudom
nélküle újra érzem mi aza fájdalom.

Csatt! Az ajtó bezárul a kulcs elrepül
kaptam amit kaptam,ami jutott
adtam amit tudtam ennyire futott

de a végén ha mnden ami bűzlött is elillan talán
csak a jót viszem síromba rólatok.