Csöndhangok

Elővette a bőröndöket...Hajtogatja a ruhákat. A közös szép pillanatokét,
a jóét, a könnyekét...közben gombóccá gyúr benne "néhány" cseppet
egy érzés. Fájdalom. A lélek már csomagol. Külön dobozba teszi a férfi
minden mozdulatát, mosolyát...csak a testén, a bőrén marad még ott 
az illata, az ajka kis redőibe gyűrve az íze...De elszántan pakol. 
Megérezte, már nem egyedül ő teszi ezt. Tényleg ennyi? Pedig emlékszik
még, hogy miért érezte úgy, "hazamegy". Mert ott várta a férfi. Egymás
szemére festettek fényeket...És most hol van mindez? Néha tétova lesz 
a keze...Biztos külön bőröndöt adott nekik a holnap? Tudja miért döntött
úgy, átlép a küszöbön. A szoba egy-egy sarkából figyelték egymást
régóta. Kell ez a bezártság? Az együtt, de külön? Valahol eldobták
a kulcsokat. Már nem tudni hol. És kulcs nélkül képtelenség kinyitni
egymást. Néha egész rémültnek érzi magát...Ő volt a Férfi, vagy
csak azt akarta látni? Annak, aki nem neki lehet, lesz? Befészkelt
egy érzés a zsigereibe...Ha becsukja ezt a bőröndöt, többé ki nem 
nyitja. Ezt a kulcsot is eldobja. Talán az egész bőröndöt. Talán
így lehet szabad, ha megőrzi önmagát önmagának, a még
megmaradt részeit, énjét a holnapnak. Csak a pillanatoknak...
Utazni fog egy életen át. Mozdulatlanságnak tűnik eddigi sorsa,
bár tudja ez ostobaság, hiszen nem volt az. Most mégsem akar
utitársat, és senki bőröndjére nem kíváncsi. Ugyan mit tartogatna
egy új? A kezdet gyűretlen, szépre vasalt kelméit, szép színekkel,
selyemmel...Amit a lassú idő szétszaggat, elkoptat. Nem. A szíve
kibontja a változást. Egyetlen ruhát hagy magán: az egyedülét. 

Lecsendesült a kint...vagy inkább a bent? Pár napja elsimult a világ...
levetkőzte magáról...Tudta, mindenképp eljött volna ez a pillanat.
A sors persze előrébb hozta. Annyira nem bánta. Jó érzés ez a sok
halkult lárma...A gúzsok kabátját már kigombolta. Persze hagytak
egy tőrt benne, de most elég erőt érzett, hogy kihúzza...Vérzik
majd, ahogy ez elvárható. De varasodik idővel a seb. Ma természetes
renddé pakolta súlyait a fájdalom...Könnyebb a szív hátizsákja...
Eljött a reggel. Hajnalodik a holnap. Utakat lát. Tudja hová lép.
Nem a miért számít, nem az ok, nem a volt...Elengedni kész,
kiseperni azt, ami árnyékolná a Napot...Nem kell több érintés.
ami nyomot hagyna. Ezúttal nem. Egyre több láncot érez leoldódni
létéről. Egyedül vágyja a csendet szállni...mely minden perccel,
lélegzettel nagyobb teret ad immár. Mintha a végtelenre nézhetne,
önnön gubóiból kiszakadva...Ez a kilátó, kilátás az övé. Csak az övé...

http://www.youtube.com/watch?v=4_WTyNVZ1F4



Unique : Gyönyörű vagy

Verejtékcsepp tör utat testeden
És nézem, ahogy elkeni tenyerem
Szemeidben vibráló tűz
Egyre beljebb és beljebb űz

Figyelem az arcod
Ahogy vívod a harcod
Ahogy közönybe olvad
Már nem látom hol vagy

Hazug vagy
Gonosz vagy
Kétszínű vagy
Gyönyörű vagy

Valahogy belefulladtam
A könnyeimbe, amiket hullattam
Mi van e széttört alakkal
Ki rosszul bánik a szavakkal?

Az örök ütközet
Most végleg elveszett
Csak illatod maradt itt
Birtoklok valamit

S végül veszni hagyom
Pedig kellett, kellett nagyon
Mert a legsötétebb órákban
Én csak tűrni próbáltam

Megfeszülök, élvezem
Ahogy lüktetve fáj
Kívánom félszegen
Elsöpör e kis halál

Most a jelenben nézelődik, és a közeli múltban. Itt nincsenek gyertyák, de árnyékok vannak.
Ám velük együtt lát, akar látni mindent. Fényképek az asztalon. S még többet elárul amit
lehunyt szeme alatt őriz. Másfél év. Lassan kettő. Hol kezdődött, hol vannak most. Nem biztos
abban, megnézték-e egymást valaha is úgy igazán, "meztelenül". Nem a hétköznapok ruhája
nélkül. Nem, pont ellenkezőleg. Azzal együtt, és mindennel, amit magukon úgy viselnek: élet.
Azt tudja, emlékszik, és most is úgy érzi, ő akarta. Már korábban is érezte ezt, nem csupán
önmaga leskelődik zárt ajtók mögül. A férfi is. Annyi mindent tud róla, de annyi mindent valahogy
mégsem...Pedig nyitva lenne rá. De ő sosem lép át a küszöbön. Az elején talán más volt...De az
is lehetséges, csak a szerelem fénye vakított másodlagossá olyan dolgokat, amit nekik nem
szabadott volna hagyni...Becsukódott valami, mindkettőjükben. Egymás felé is. Talán. Jobb így?
A férfi nem szeretné a "mindent", ami a nőhöz tartozik. Szeretné azt hinni, sosem létezett más
szerelem, akkor is, ha az is érlelte, és tette részben azzá ezt a nőt, akit szeretni vél. Múltjának
azon részeit, ahol nem ő volt "úgy" jelen, elfogadni is képtelen, hallani róla pedig...Talán fáj neki.
Talán a nő hibája. De hogy dobhatná el, ami ugyanúgy hozzá tartozik, amivel együtt az, aki?
Főként, ha ő megérti,  mindkettőjük éltében van múlt, ami a részük, az övék marad...

És a ma...Bármi is van a nő pincéjében, a férfi zömmel nem is akarja tudni, észrevenni
az árnyakat, a sötétséget. S ha a nő bemerészkedik, hagyja is, hogy magára fedje
az ajtót. Neki nem adott ilyen, vagy ennyire mély pincét a sors, nem épített belé
annyi romot...Neki sokszor csak fekete és fehér...Nem érti, hogyan hiányozhat valaki,
aki annyira nem is volt, aki igazán nem vállalt "szerepet" a nő életében...stb.
Azt hiszem, ha a nő arcára figyelek, mélyen a rezdülésekre, tudhatom, elfáradt.
Nem is próbálja elmondani azt amit úgysem...Már nem. Ha néha mást nyújt felé a férfi,
az szinte úgy érzi, csak "elvárásnak" megfelelés, a már túl gyöngéd babusgatás,
vigasz. Alamizsna. De nem abból, ami "kell(ene). " Nem érzi az éhséget?
Nem érzi mennyire földhöz kötött, látszatba bilincselt, felszínhez kényszerített
világ ez? Hogy azzá épül, épült, a gyönyörűnek érkezett megtalálás? Amiben
most már elvesznek és elveszíthetnek? Miért nem akarja mindenestől?
Hiszen közel vannak, mint sóhajok a lobbanó csók előtt...Mégis, félő,
ők egymásból kiégni készülnek...

Volt pillanat, fényteli és tiszta,
mint nyár idején a láthatár,
kacagás, mely könnyű volt, akár
a selyeming, s nem szennyezte sár.
Van sóhaj, ma, amely az árnyakat
issza, álmodott álom a nőben,
mi haza csak éjjel, az írisz ecsetjén
jár. Van mosoly, felszíni sánc, és
fegyver, ha vér is cseppen rá a szívből,
foltot azon a szem nem lel. Volt
ölelés, benne az otthon, valósága
a családnak, minden kis zugban,
hit a gyermekben, a világ és önmaga
felé, felfedezés-remény. Van a nincs,
mint elvesztett végtag, sajog, pedig
nem is, a tegnappal szeretkező most.
Volt élet, és van a sors. S egy nap
talán ott állok veled, hol a mi biztossá
épült, a megtalált énnel itt bent
és benned, s azt mondom, volt a sors,
és most van az élet.