piroska71 blogja

...megszállott futam, délibáb remény,
adrenalin-kéj más útra sodor,
dübörögnek a jégszirtek hegyén,
illúzió-gáz - felbőg a motor...

...edzett-aszfaltra zuhant ábrándok,
lóerők futnak exitus elé,
horpadt fémisten - ronccsá vált bádog -
lovasa siet a mennyek felé,

menthetetlenül semmibe fordul,
tekintete végtelenbe réved,
mozaik-esély darabja csorbul,
vétlen ábránd vet mindennek véget,

gép-szerelem győz remények kárán,
rapid-világban éden-kegyelet,
száguld tovább el angyalok szárnyán,
izzó délibáb - Isten-lehelet...

/ egy vétlen motoros emlékére - baleset időpontja  - 2016. október 23. /

Te vagy a dal, a szó, a csend,

egy tej-fehér, nett pergament,

megfestettél engem egyszer,

aztán többször - végtelenszer,

jövőt, álmot rám pingáltál,

szeretettel megformáltál... 

... szirmaid közt bibe voltam, 

támaszt kaptam, ha botlottam,

hogyha féltem, ölelgettél,

cirógattál, nevelgettél... 

... csintalan és rossz is voltam, 

az öledbe kucorodtam,

rózsavíz-csepp volt a könnyed,

altató a békés csönded, 

halk sóhajod szellővé vált, 

rózsaszirmod bebugyolált,

elpilledtem két karodban,

egy végtelen nyugalomban - 

reánk hunyó csillagoktól, 

édesanya-illatodtól... 

Csillagok fényében lázasan imbolyog
az idő, a percek fürge csillámporok -
ragyognak tegnapok varázslata mentén,
egy látomás csillan finom homokszemcsén...

...hintázik a remény szívünk ága-bogán,
emlékek simulnak tegnapok homlokán,
meghittség fürtjeit szellő cirógatja,
gyönyört inhalál és égboltra sóhajtja

a végtelenségig - csillagok ösvényén,
majd eltűnik csendben bíborszív örvényén,
felhők bolyhaival összegabalyodik,
Puttó fürtjeibe belecsimpaszkodik,

pufók arcocskára édes csókját nyomja,
tiszta könnycseppektől elmúlott a szomja,
szellő táncoltat egy tarka papírforgót,
útbaigazít két céltalan kóborlót,

búza-szín hajába napsugárfonatok -
a jövőselyméből szépen szőtt szalagok,
édes, szép szavakat méz-ajkával fecseg,
jövőbe ragyognak kökény-színű szemek,

százszorszép-erényben hangtalan lépkedünk,
száz és száz reggelen pihenten ébredünk,
mi nem ismerjük a fájó reménytelent,
tenyerünkben tartjuk a csodás végtelent,

borszínű alkonyok pókhálóselymében,
holnap szép reménye bimbózó kelyhében
virul a szép jövő száz-színű virága -
megnyílik előttünk, világok világa...

Mögöttem egy út és egy másik előttem,
hol egyedül mentem, hol máshoz szegődtem,
tűző napon égtem, vacogtam hidegben,
reményem szakadt, de nem voltam hitetlen,

elnyűttem cipőmet, feltörte a lábam,
jártam kövek között, merültem a sárban,
egy koszos korcs voltam másoknak szemében,
pedig én önmagam nyújtottam, szerényen,

most már csak előre, hátra már nem nézek,
sebem már begyógyult, abból már nem vérzek,
aztán jöttél szemben és kézen ragadtál,
közös lett az utunk, jobbomon maradtál,

egyszer a cél végén görnyedve ballagunk,
kezedben a kezem, be kell, hát vallanunk,
elgyengült lábunkon, erőtlen léptekkel
véget ér az utunk - megtisztult lélekkel...

Én soha nem éreztem hiányod - apám,
tündérgyermekkorom kalitkába zártad,
elrepült az élet bűzös kocsmák zaján -
stanpedlis poháron keresztül csodáltad,

fájt, ahogy azt láttam, hogy egy másik kislány
kacagva hintázik, hercegnő ruhában,
felborzolt hajamba nem ragyogott csillám,
én, a színe-hagyott koravén-gúnyámban

láthatatlan voltam, borsószemnyi, törpe,
mert az igazságod benne volt a borban,
nekem kést hagytál a szívembe, örökre,
leánygyermek-létem tiportad a porba,

piros csillagokat vittem haza neked,
te a számtan órát féldecisben mérted,
nem az ölelésre használtad a kezed,
pedig ereimen csörgedez a véred,

régen elfonnyadtak az ego-nárciszok -
borostyán öleli - úgy istenigazán,
már múltat regél a márvány-ajkú titok...
...én soha nem érzem a hiányod - apám...