merleg66 blogja

Tizenöt éve, hogy kiszáradt ajkadat
Elhagyta az utolsó röpke sóhaj
Az volt nekem a fájdalmas virradat
Nem teljesült a gyermeki óhaj!

Hittem,felépülsz, erős a szervezet
Kértem az urat, ne szólítson még
Óhajom elszállt, a vágy megfeneklett
Mi oly élénken élt bennem nem olyan rég.

Ma ülök sírodon, születésnapod van
De már csak az emlék, mi maradt nekem
S néhány szál virág a faragott vázában
De a hideg fed kövön nyugszik kezem.

Bánom a sok vitát, a makacsságomat
Hisz te mindig csak jót akartál nekem
Látom arcodon huncut mosolyodat
Ahogy intelmedet osztod meg velem!

Remélem ott, az út másik oldalán
Megtaláltad végső nyugalmadat
Eszedbe jutnak gyermekeid, talán
Kik gyakran emlegetik, szeretett apjukat!

Gondolatban koccintunk egymásra emelve
A képzelet borával töltött a poharakat
Az együtt töltött évek szép emléke
Lassan feloldja a majd a fájdalmakat!

Bár csak a hamvaid pihennek e sírba*
De a lélek más létsíkon él ma már
Mi nem felejtünk drága jó apácska
Szép emléked mindig ránk talál!

Az üres pohár csattanva hull a földre
Ne ihasson belőle, senki, soha
Szilánkokon tükröződik a lemenő nap fénye
Boldog születésnapot, Édesapa!


Édeapám 2001-ben hagyott itt bennünket. A rák erősebbnek bizonyult! Drága emléke ma is élénken él  a gyermekei szívében! Nyugodj békében édesapám!

Szürke az ég, ködös a reggel
Fázósan bújnál a meleggel
Bélelt kabátba, lelked sem kívánja
A sétát, a nyirkos nappalokba.
De menni kell, vár a temető
Hol szeretteid sírhantja pihen,
Kiket elszólított, innen a Teremtő
Hogy sírjukon, koszorú s virág legyen!


Tudod, hogy már nem pótolhatod,
Mit az élőkkel akkor nem közöltél,
Hiába hull a könnyed, gyötör a bánatod
Az elszálló idővel, hozzájuk el nem ér!
Virágot viszel, fehéret szépet,
Mutatod, a lelkem, tiszta és érző
Elmorzsolsz egy könnyet, meggyújtod a mécsest,
S a ködös, szürkülő alkonyi időben
Gyertyaláng fényétől vibrál a temető.


Otthon az asztalon, a meleg szobában
Ég az emlékezés gyertyalángja
Talán, kinn, az éji temetőben
Szeretteink szelleme megcsodálja
A virágokat, koszorúkat, a gyertyát,
Talán ha tudnák elmondanák,
Még éltünk, addig kellett volna
A szeretet. A sok csokor és gyertya
Helyett, mi a sírunkat díszíti most!


Értsük meg végre emberek,
Az élet oly rövid és a szeretet
Mit egymásnak nyújtunk, oly kevés
Harag, düh, gyűlölet, szenvedés
Mi átfonja rövidke, zűrös életünk,
Pedig szeretet nélkül csak senyvedünk!
Fogjuk meg a felénk nyújtott kezet,
Adjunk cserébe, mosolyt, szeretetet,


Az emlék, mi bennünk él majd tovább
Szép lesz és nem mardos lelkiismeret,
Mert nem adtuk át a szeretet szavát,
Csak éltük, jól,rosszul a saját életet,
Nem törődve mással, szeretteink léte
Csak nyűg volt zilált életünk egén,
Ma már ha tehetnénk, vissza is forgatnánk
A kegyetlen idő gyorsuló kerekét!


Bocsássatok meg, kedves elhunytak
Azért, mit vétettünk ellenetek,
Ma már sok minden másképp csinálnánk, 
De nem éltek, s mi nem élhetünk veletek!
Bocsánat kérésül fogadjátok el majd
A virágot, koszorút, a gyertyák lángjait,
Tudjuk már: szeretni és szeretve lenni
Ez az egyetlen, mi a földön boldogít!


Tudjuk az élet, mindennél fontosabb,
Nem a drága sír, s, hogy mit szól a világ,
E külsőség, nem az elhunytnak szól már
Hisz nem a sírra kell a sok virág!
Míg él az ember, addig kell szeretni,
Utána marad a szép emlékezés,
Ha elmulasztottuk mindezt megmutatni,
A sírt borító sok virág is kevés!

Elment! Jött a lesújtó hír,
Egy ideje, beteg volt nagyon,
Szeretett volna, meggyógyulni,
De elment közülünk egy februári napon!


Fülembe cseng ma is a dörmögése,
Magam előtt látom mackós termetét,
Bimetall volt köztünk a beceneve,
Így hívtuk társunkat: Szilágyi Imrét!


Nyugodj békében, kedves Barátunk!
Az élet terhe már nem nyomaszt!
De hiányozni fogsz, a találkozókon,
Az itt hagyott osztálytársaidnak!


Emléked őrizzük a szívünkben addig,
Még az égi osztályba nem költözünk,
Hisz a sok közös élmény összetart minket,
Erre és rád még sokszor emlékezünk.

Idős néni görnyedten áll, előtte sírhalmok,

Az emlékezés lángja ég szívünkben,
S néhány gyertya szál az asztalon
Koszorúk, mécsesek a temetőkben,
Hol elhunyt szeretteink helye a sír halom!


Rájuk emlékezünk, kik már elmentek,
Találtak fényes új hazát
Az égi országban pihennek
Várva a végső feltámadást!


Bocsássátok meg nekünk elhunytak
Mindazt mit elkövettünk ellenetek,
Oly sokszor tettük, mit nem kellett volna,
Félre lökve a felénk nyújtott kezet!


Ilyenkor mondják, késő a bánat
De emléketek mindig bennünk él,
Bár nem tehetjük jóvá elkövetett hibánkat
E napon vezeklünk bűneinkért.


Rátok emlékezünk, fájón, de remélve
Találkozunk egyszer, újra, fenn az égbe*!