Mamamaci40 blogja

Zsuzsa nap még messze van a távolban
ám mégis ma anyámé sok gondolat.
Ő verseimet sokszor csak hallgatja
már ami eljut a szavakból a telefonon
túlra.
Most hogy majd találkozunk, megígértem
füzetbe írok neki, s erről egy
régi-régi történet jutott eszembe.
Pofon, verés ismeretlen fogalom volt
anno minálunk, ám egy anyai copfhúzás
sírig kisér...könnyeim lassan leperegnek
miközben mosolyom égig-földig ér...

Az úgy volt akkor még, fontos dolog
(úgy mint most nekem is, szegény Ildi..:)))
nem csak az hogy mit, hanem hogy miből
s milyen eszközökkel tanulok...
Könyv, füzet, toll, ceruza szigorú rendben
nem volt soha pici lazaság sem ebben.
Ám egyszer úgy másodikos korom táján,
valahogy az őszi égen nem volt szivárvány
sőt, hatalmas nagy szélvihar dúlhatott
úgy fordulhatott elő hogy
a matek füzetben, csak nyolc oldal
maradt ott.
Nem tudtam a leckét, anyu jött segített
s nem értette, hogy-hogy a füzet fogyó
kúrát vett.
Akkor korántsem volt ily kellemes a helyzet
mert rosszalását copfom húzásával jelezte.

Ennyi az emlék, azóta sok-sok év naptár
lapja került szemeteskosárba
de most megköszönöm neki, szálljon rá
még oly sokáig Istenem áldása.

Átrendeztem a toalett-tükör alatti szekrénykét, imádom itt a házban ezeket a régi "békebeli" dolgokat.
Találtam egy 79'-es Nők Lapja Évkönyvet, sok-sok érdekes
olvasnivalóra leltem, a versekből majd hozok ide is.
Előlegként, íme az első...

Szomráky Sándor

IDEGEN ÚTON

Idegen csillagok alatt
Idegen úton jársz ha nézel
egy hűvös fényű pillanat
felszikrázó közönyével

A lakhatatlant kutatod
az ellened feszülő csöndet
Örökre kihűlt lábnyomok
sűrűsödnek körülötted

A part kihalt és néptelen volt. Máskor, ezen a kora délutáni órán már hangos zsivaly fogadja az idelátogatókat. A kikötőben a búcsúzás, viszontlátás hangjait hallani, vagy a teherhajó rakodásakor a matrózok kiáltozásait. Ám most ennek nyoma sincs. Ketten állnak egymás átölelve, csendesen. Két nő, szinte egyformák, alakjuk, bőrük, hajuk, első látásra testvéreknek, vagy barátnőknek hihetnénk őket. Napbarnította bőrük világít a fehér vászonruhában, s szőke hajuk mint lágy szellő simogatja arcukat. Gyászolnak, ugyanazt a férfit síratják, férjet és apát, aki sajnos már soha nem térhet haza.
Végre feltünt a hajó, lassan méltóságteljesen haladt a kikötő felé. A kürtszó azonban most nem úgy szólt, mint máskor...hosszú elnyújtott hang, mint ha valami vadállat vonyítana a fájdalomtól. Most már látszott a fekete zászló is a hajó orrán. A lány most tört meg, szinte embertelen hangon zokogott, édesanyjához bújva, aki vigasztalni próbálta, ám sikertelenül, s mire a hajó a kikötőbe ért, hangos zokogásuktól visszhangzott a környék. Elindultak a hajó felé, lassan lépkedtek, meg-megállva, hátha mégis..mégis meghallják az ismerős hangot, meglátják azt a különös mosolyt, ami Ernest Blakenek annyira sajátja volt. De csak Steve Miller, az elsőtiszt fogadta őket, megrendülten részvétet nyilvánított, és hívta a legénységet, akik ugyanezt tették. Évtizedek óta ismerték egymást, hiszen e városka szülöttei valamennyien. Pillanatra megállt az idő, csendes főhajtással tisztelegtek kapitányuk előtt, majd az elsőtiszt egy lapos dobozt adott át az özvegynek.
- Köszönöm Steve - mondta a megrendült asszony. Kérem, ahogy megbeszéltük, holnap reggel pontosan 9 órakor jelenjenek meg a nagy templom előtt. Egy gyászmisét tartottak már, de a család úgy döntött, illő, ha a legénység is elbúcsúzhat.
Anya és lánya elköszöntek, s lassan elindultak hazafelé.

Otthon szokásuk szerint elkészítették az uzsonnájukat, habos kávét s néhány szelet házi süteményt, majd az ebédlőben megterítettek maguknak. A kapitány székén fekete szalag, asztalrészén vázában fekete rózsa. Bár már életében kikötötte hogy szerettei ne külsőségekben gyászolják őt, ha a hosszú égi útra készül, azért ők úgy érezték ez így helyénvaló. Sebzettek és védtelenek voltak a ház ura nélkül. Ő az életet jelentette számukra, s most tanácstalanság lett rajtuk úrrá, hogyan is lesz majd ezután. Bár a rokonok segítséget ajánlottak fel, ám a két nő hajthatatlan maradt, egyedül kell megállniuk helyüket, érezték Ernest is így kívánná. A hajók tulajdonjogát úgy is el kell adni, hiszen nekik ez hatalmas feladat lenne. Bár fiú születésekor lett volna kire hagyni a vállalkozást, ám az apa egyszer sem éreztette neheztelését. Imádták egymást Esther-rel , de a lány igen szoros kapcsolatban volt édesanyjával is, erős kötelék fűzte össze őket. S ez most sajnos megszakadt...ám az élet megy tovább, a Nap sem fordul meg eredeti pályáján.

A szülők igen büszkék voltak arra, hogy lányuk tengerészeti szakközépiskolába jelentkezett, navigátori állást tölthet be annak elvégzése után. Még egy év van hátra a tanulmányokból, és következő nyáron Esther 18 éves lesz. A történtek miatt Mary és Ernest elhatározása meghiúsult, így a lány nem is tudja micsoda titok birtokába jut ezen a délutánon, ugyanis a születésnapján akarták neki átadni azt a kis faládikót, amit a tálalószekrény aljában őrizgettek, és minden kiváncsiskodás ellenére sem voltak hajlandóak megmutatni, mi van benne. Ezért lepődött meg a lány, mikor édesanyja a szekrényhez lépett, elővette a ládikót.
- Ez a perc is eljött - mondta komolyan, könnytelen szemmel. A lapos dobozt is kinyitotta, abban voltak a kapitány személyes holmiai, köztük az aranylánca a medvés medállal. Mary szétnyitotta a medált és egy aprócska kulcsot vett ki belőle.
- Most már kinyithatod a ládikót - nézett biztatóan a lányára. Ő tétován lassan vette el édesanyja kezéből a kulcsot.
- Nyugodtan, ami benne van, mind a tied, nyisd hát ki - szólt mérhetetlen szeretettel a hangjában szinte izgatottan Mary.
- Igen anyám - felelt a lány.
Kattant a zár, majd felemelve a fedelet, Esther a meghatottságtól szólni sem tudott. Ékszereket látott, nagyon-nagyon sok gyűrűt, karperecet, nyakláncot és köveket, smaragdot, zafírt, mindenféle gyönyörűséges holmit.
- Mondd anya, ez tényleg mind az enyém? - kérdezte hitetlenkedve
- Igen, ez a családi hagyaték, az őseid emléke, vigyázz rá nagyon! -
A lány arcán egyszerre látszott öröm és zavar, boldogság és szomorúság, néhány perc múlva Mary ott is hagyta őt a kincseivel, mert úgy érezte most ezt kell tennie, ő maga pedig pihenésre vágyott. A hálószobába ment, és ahogy kinyitotta az ajtót, megint az a sajnos már ismerős fájdalom szorította össze a szívét, eszével hiába tudta, de lelke még nem volt képes felfogni, hogy nem hallhatja láthatja többé párját. Ezredszerre is elővette a nagy fényképes dobozt, és a nézegetés, emlékezés közben elnyomta az álom. Lánya úgy talált rá órák múlva a fényképek között. Nem ébresztette fel elköltötte vacsoráját, s maga is nyugovóra tért.

Másnap pihentebben, nyugodtabban készülhettek a templomba, hogy egy legeslegutolsó Istenhozzádott mondjanak a Kapitánynak.

Hónapok teltek el eseménytelenül, míg befutott egy fura telefonhívás. Az édesanyát kereste fel izgatottan Steve Miller a volt első tiszt.
Találkozót beszéltek meg a házukban másnapra. Valahogy érezték itt most minden megváltozik. Megérkezett a vendég, miután elfogyasztotta a kávéját, haladéktalanul mondanivalójába kezdett.
- Asszonyom, mit tud volt férje családjáról? - kérdezte egyenesen.
- Én úgy tudom, nincsenek élő rokonai - szólt az asszony gyanakodva.
-Igen, ez eddig így volt - sóhajtott a férfi, ám néhány napja felkeresett valaki, aki a megszólalásig hasonlít Ernest-re, de sajnos nem ő, hanem Irwin az ikertestvére. Pici korukban elszakadtak egymástól, s ő néhány hónapja kezdte el keresni testvérét.
Mary meglepetten ült a fotelban, fejében kérdések cikáztak, s nem tudta mitévő legyen. Szerette volna sógorát megismerni, de félt is a találkozástól. Végre összeszedte erejét, s megkérte Steve-t adjon alkalmat arra, hogy találkozhasson Irwinnel.
Ez nemsokára létre is jött, s mint várható volt, igen megrázta mindannyiukat. Fényképek, emlékek kerültek elő, történetek sokasága váltotta egymást. Irwin is megnősült, neki is lánya született, ám egy sajnálatos balesetben elvesztette őket. Évek óta hajózott hogy próbáljon felejteni, de úgy történt olyan dolgokat tudott meg, amik újra felkavarták.
Istenfélő ember volt, tudta véletlenek nincsenek, és rossz dolgok magukkal hozhatják akár a szerencsét is. Ahogy teltek a napok, hetek, észrevétlenül részei lettek egymás életének. Irwin visszavásárolta a céget, s bár szerelem nem szövődött köztük, nem lett mostohaapja bátyja lányának, de évek hosszú sora után őróla is csak úgy beszéltek, hogy A KAPITÁNY.