Mamamaci40 blogja

Megosztott öröm, kettős öröm, megosztott fájdalom, fél fájdalom.

A hazugságot, amit el akarsz hitetni, sződd át igazsággal.

Hatalom csak annak járna, aki nem vágyik hatalomra.

Mondd el, és elfelejtem, mutasd meg, és megjegyzem, engedd hogy csináljam és megértem.

Sohase védekezz, és ne mentegetőzz mielőtt vádoltak volna.

A kudarc, egy alkalom az intelligens újrakezdésre.

Sajnos, ez az utolsó rész,
felnőttek a csöppek,
hétvégén majd búcsút veszünk,
az sem lesz a legkönnyebb.

Mert igaz, hogy nem mindegy
nyolc tappancsra figyelünk,
vagy huszonnégyre, de ha
valakit megszeret az ember
nagyon tud fájni búcsúkor a szíve.
Nekem a jószág is valaki,
hisz' éppen csak nem beszél,
sokszor talán jobb is,
mert olyat is tudna mondani,
amit emberi szív el nem bír.

Kegyetlenek az emberek,
tisztelet a kivételnek,
pedig az állat élete,
is fontos, nemcsak az emberé,
de szerencse, hiába a bíróságok,
a végítélet Istené.

Vásznon, valahol itt belül,
én kaptam, azt hiszem,
valamikor a gyűrű és a
kiságy között.

vonalak már voltak rajta,
de én döntsem el,
milyenek legyenek a festő
eszközök,
azóta is alakul a kép,
az alakok karaktert kapnak,
(vagy vesztenek el)
a satírozás néha elmaradhat,
a szín és a forma életre kel.
Képtelen keret lesz-e
vagy keret nélküli kép,
ezt még kutatom,
van még sok új festődoboz utamon.
Aztán ha néha könnycsepp
kerül a vászonra,
senki nem ítél,
ott csak egy nagy sorskép(let)
bújik el.

Megrészegít a napfény,
fázom és égek,
nem tudom vétkem
de jó az ítélet.

Nekem amúgy is
az ősz a nyaram,
s ha még néhány korty
jut is a nyár ízéből,
el is teszem félre
a hideg télre,
legyen mosolyos az emlék,
ne csak dérlepte.

Bár ahogy látom
a kinti világot,
megcsal a természet,
a meleg ősz talán
kicsi telet ígér,
aludni készülő rózsáim
között tulipán bújik,
s lila ibolya
mutatja fejét.

Még éltet a napfény,
melegét érzem,
szerelem csillan
szívemben lelkemben,
régi gondolatom,
még nincs rá cáfolat,
ha igazán szeret
az ember,
mindegy az évszak.

Mint egy képzeletbeli lépcsőn,
lépegettem bensőmben lefelé,
ismét szellemem és lelkem
találkozott.
Lehet hogy keveredik bennem most
a fent, és lent fogalma,
de úgysem fontos része
a mondanivalónak,
inkább leírom mily jelét
éreztem az örökké valónak.

Kutyahalálok mindig megráznak,
ilyenkor számtalan emlékem ébredezik,
s töprengek mekkora még az emberi
aljasság, melynek ténye
az eb vérével íratik.

Aztán úgy darab idő múlva,
jóval delelőn járt a Nap,
pillantást hozott nekem
a pillanat idő,
s ettől lettem újra boldogabb.

Nem is figyeltem erre még eddig,
hisz a fehér puli amúgy is "barát"
de ma valahogy észrevettem benne
néhány feledhetetlen hasonló vonást.
Papáék kutyája képe ködlött fel
bennem, bár ő szürke volt s nem fehér,
de annyira örültem e percnek,
hogy az érzet egy ajándékkal felér.

Megpihen a test, tudjuk,
de a lélek az örökké él.
Benne vannak minden szél suhogásban,
virágok mosolyában, levél rezdülésben
s mindenben mit az ember
szíve-lelke megért.