NÁLATOK LAKNAK-E SZÁRNYASOK? III.

Karcsival, az újonnan vett fiú nimfapapagájjal négyre szaporodott a társaság, de az új jövevény végre telitalálat volt.  Első pillantásra beleszerelmesedtek egymásba a szépséges nősténnyel és rögtön neki is láttak a családalapításnak.

A két fiú, Lóri és Tyihű érdekes módon reagált a szerelmespár közelségére.  Először is tele voltak kíváncsisággal.  Tágranyílt szemekkel figyelték, mi történik a szomszédságban.  Ha Karcsi szerenádot adott az asszonykának, a facér fiúk is rögtön dalra fakadtak.  Amilyen elviselhetetlen a nimfa rikácsolása, olyan kellemes a fülnek az udvarlási énekük, még ha egy kicsit egyhangú is.  Lóriék nemcsak a tojásrakás időszakában, hanem végig, amíg a fiókanevelés folyt, állandóan nyüzsögtek a kalitka azon oldalán, amely szomszédos volt a szülőkével.  Mihelyt a fiókák megszülettek, szinte rátapadtak a rácsokra, próbáltak bekukucskálni az odú nyílásába és idegesen szaladgáltak fel és alá, ha érzésük szerint etetni kellene, a szülők pedig esetleg lassabban reagáltak.  Olyan mulatságosak voltak, sokszor eszembe jutott, hogy igazán megérdemelnének egy-egy párt, hogy ők is nevelhessenek fiókákat.  De hát nem könnyű dolog egy olyan pici szobába még két kalitkát állítani, arról nem is beszélve, hogy már igazán elértük azt a madármennyiséget, amit még anyagilag és fizikailag el lehetett viselni.  De miután nap mint nap tapasztalhattam, hogy a fiú nimfa van olyan jó szülő, mint a tojó, egy napon jött az ötlet:

-  Mi lenne, ha felnevelésre adnék nekik egy tojást?

A tojás megszerzése nem okozott gondot, Szuszi annyit rakott, hogy alig fért el a fészekben, föl sem tűnt neki, hogy egy hiányzik.  Egy este tehát ünnepélyesen felakasztottam a forgáccsal és a lopott tojással kibélelt odút Lóriék kalitkájára és vártam, hogy mi fog történni.  Hát volt meglepetés!  A két papagájfiú viselkedése gyökeresen megváltozott.  Rövid néhány nap alatt SZÜLŐKKÉ váltak!  Szorgalmasan ülték a kölcsöntojást, teljesen úgy bántak vele, mintha a saját „ivadékuk” lenne.  Legmeglepőbb Lóri viselkedése volt, hiszen mindig is ő volt a legbarátságosabb, legszelídebb összes madarunk között.  Pl. csak az ő szokása volt, hogy a kalitka rései között benyújtott napraforgómagot finoman a csőrébe fogta és elvette.  Ha ugyanezzel a többieknél próbálkoztunk, többnyire hátrahúzódtak és szemrehányó tekintetükből csak úgy sütött:  Hát hogy képzeled ezt?!?

Lórikánk a tojás birtoklása folytán a szelíd, kedves madárból dühöngő szörnyeteggé változott, akinek semmi nem okozna nagyobb örömöt, mintha kiírthatná a környezetét, nehogy veszélyeztesse az ő kicsi „babáját”.  Kezdett komoly nehézségekbe ütközni még az is, hogy megetessem őket, hiszen a kalitka belsejében lévő etetőedények miatt óhatatlanul be kellett nyúlni.  A nimfapapagáj nagyon tud ám csípni!  Sokszor nem csak egy-két ujjam, de az egész kezem veszélyben volt, bármennyire fürgén igyekeztem végezni.

Próbálkoztam mindenféle trükkel, hogy a veszélyt kivédjem, például kifigyeltem,, hogy mikor van bent mindkét „szülő” az odúban, de lehettem bármilyen óvatos és zajtalan, Lóri mindig meghallotta.  Mint az ágyúgolyó lőtte ki magát, rá a kezem fejére és ott csípett és mart, ahol ért.  Mindezt valami elképesztő, igazán fülrepesztő rikácsolás kísért, aminek célja nyilvánvalóan az volt, hogy engem elriasszon az odú közeléből.  Persze Tyihű is kitett magáért.  Ha a testi épségem nem is veszélyeztette, de azért a „zajhatású elijesztésnek” ő is mestere volt.  Miután ez a viselkedésük kezdett már egészen kóros formát ölteni, kénytelen-kelletlen bele kellett törődniük, hogy a rájuk bízott tojástól sajnos meg kell válniuk.  Az odú levétele után mindkét madár visszanyerte eredeti jó tulajdonságait és utána ismét szent lett a béke.

folyt. köv.