tengerszem blogja

Havas dűlőúton nem kopog a patkó,
szalad a ló után sok maszatos rajkó.
Tele van a nagy szán, vígan danolásznak,
demizsont kínálnak egyre a lovásznak. 

Csilingelő szán előtt fekete kanca,
kajla kiscsikaja körbefickándozza.
Táncmulatság lesz a falu határában,
egy soha nem használt ócska nagy hodályban. 

Mulatozás közben jöhet a vacsora,
jó itóka mellé jófajta kocsonya.
Nem tudom folytatni, jön a palacsinta,
s kalamárisomból kifogyott a tinta. 

Verőfényes, langymeleg nyárvégi napon,
lustán álmodozva heverek a napon.
Óriásira nőtt öreg cseresznyefánk,
a konyhában is sül már a csörögefánk.

Aranyvessző örvendezik a melegnek,
színe még napsütés nélkül is melenget.
Kedvesen bókolva mosolyog a szélnek,
ringatózik, akár egy dallamos ének.

Mellettem a kiskert, csendben szemlélődve
nézem a veteményt, hosszan, eltűnődve.
Milyen sok munka van abban, amit látok,
ó, hogy milyen szépek! Mit nekem, virágok?

Zöld a paprika, a paradicsom piros,
a babnak függönye egyszerűen csinos.
Szedelőzködöm, mert lassan hűvösödik,
lábamnál macskám is összébb gömbölyödik.

De most már szaporázzunk, mindenki fusson,
az illatozó fánkból nekem is jusson!
A vérszínű napkorong lassan búcsút int,
utoljára még bágyadtan visszatekint.

..............................................................................
Hej hinta-palinta,
oly` édes a lányka,

felrepíti ívben,
melegíti szívem.

Csipp-csepp, már csepereg,
hintalánc nyekereg,

hipp-hopp, tűnik a kék,
dirr-durr, csattog az ég.

Fut a kislány, kipp-kopp,
eresz alá, liccs-loccs,

tipegő-topogó,
szoknyája lobogó.

Egyedem-begyedem,
karomba ölelem.

..............................................................................
Lecsót kívánunk enni ma,
legyen benne sok paprika.
A paprikás krumpli uncsi,
jó lecsó mellett a dumcsi
gyertyafénnyel és nevetve,
minden bánatunk feledve.
A legfontosabb az óhaj,
hogy jókedv legyen, ne sóhaj.
Pillangó szálljon vállunkra,
hozzon örömöt álmunkra.

................................................................................................
Már csaknem hajnal óta áll a bál,
a várakozó tömeg ordibál.

Miközben mindenki tolakodik,
a Hold a Nap elé lopakodik.
Minden zajongás azonnal elhal,
nincs pisszenés, senki meg se szólal,
mert eltűnik minden fény teljesen,
én meg forró könnyeim nyeldesem.
Komoran lélegzik a sötétség
és várjuk, hogy valami történjék.
Szénfekete ez a furcsa álom,
a rettenet két karjával átfon.
Mindenkiben megdermed a lélek,
csak kábán állok, már szinte félek,
szorongok, levegőt alig kapok,
sete-sután hebegek-habogok.
Egészen apróra zsugorodom,
kezemmel páromba kapaszkodom.
A Hold, folytatva az útját, végre
fényt enged a világmindenségre.
Szégyenlős kissé a Nap, de nevet,
megszüntetve minden őrületet.
Futkároznak arany fénysugarak,
örömódát zeng az összes ajak.

A fényözönben már nem áll a bál,
s a tömeg mosolyog, nem ordibál.