tengerszem blogja

Verőfényes, langymeleg nyárvégi napon,
lustán álmodozva heverek a napon.
Óriásira nőtt öreg cseresznyefánk,
a konyhában is sül már a csörögefánk.

Aranyvessző örvendezik a melegnek,
színe még napsütés nélkül is melenget.
Kedvesen bókolva mosolyog a szélnek,
ringatózik, akár egy dallamos ének.

Mellettem a kiskert, csendben szemlélődve
nézem a veteményt, hosszan, eltűnődve.
Milyen sok munka van abban, amit látok,
ó, hogy milyen szépek! Mit nekem, virágok?

Zöld a paprika, a paradicsom piros,
a babnak függönye egyszerűen csinos.
Szedelőzködöm, mert lassan hűvösödik,
lábamnál macskám is összébb gömbölyödik.

De most már szaporázzunk, mindenki fusson,
az illatozó fánkból nekem is jusson!
A vérszínű napkorong lassan búcsút int,
utoljára még bágyadtan visszatekint.

...........................................................
Vakító fényszikrákat hányt a nap,
lehullott sokezer kristálydarab.
Szétporlottak a vad, harsány színek...
- S én vakarózom, valamik csípnek.

A természet pajkoskodik velem,
minden apró rezdülését lesem,
ezt a csodát, amely úgy elkábít...
- Egész felhőnyi szúnyogot csábít!

No de szedte, vette, teremtette!
Fullánkját karomba mélyesztette!
Vége lett a csodás hangulatnak...
- Rajtam egyre többen mulatoznak.

Természet Anyánk, nem jól van ez így,
miért vagy hozzám ennyire irigy?
Tán vétettem valamit ellened?
- Mért zúdítod rám a felesleged?

........................................
Ha idegszál sikolt,
s rajtam átgyalogolt
a kín, a mozdulat
már pánikhangulat.
Fáj... Szikrázó képek
villódznak, s elégek.
Így ez a fájdalom
kikészít, s fájlalom
lelkemet. Tudatom:
elhagy a tudatom.

Ám ha ezt kibírom,
magamból kiírom.

(Átdolgozás)

...............................................................................................
Szabadságra kellene már végre menni,
fáradtságomat egy kissé kipihenni.
Képzeletben végigjárom a világot,
s megpakolom degeszre a hátizsákot.

Irány a Balaton! Zakatol a vonat,
egy óra s a napon süttetem hasamat.
Napszemüveg, naptej, óriási kalap,
a bikinim egy falat, jó drága darab!

Meleg a víz, kedvem akkor is repdeső,
ha nincs napsütés és az eső verdeső.
Ki bánja? Nyár van! Velem marad az öröm,
eszem egy kis lángost, s vedelem a söröm.

Elfog a nosztalgia olykor,
hogy messze tűnt már a gyerekkor.
Nem segítenek hulló könnyek,
nem lesz az semmivel sem könnyebb.

Eljátszottam a gondolattal, mi lenne,
ha az idő netán visszafelé menne?
Nem bánnám, ha kicsit fiatalabb lennék,
és az időben egy csöppet visszamennék.

Őszülő fejjel, ráncosodva,
rájöttem, kissé muris volna,
ha hajam ismét barna lenne,
ráncaim száma lecsökkenne.

Nem bajlódnék akkor ennyi fájó bajjal,
soha nem kelnék fel reggel szisszel-jajjal.
Az ágyból mindig csak frissen kipattannék,
és utána örömmel munkába mennék.

Csakhogy a nosztalgia kábít,
minden rosszat feledve ámít.
Volt akkor stresszes csúcsforgalom,
kicsi gyerekkel a karomon,

volt a munkámban kibírhatatlan ügyfél,
mikor az a legnagyobb vágy, csak hogy üssél!
S volt, mikor az ember, kit társamnak hittem,
nem partner volt, csak éppen mellette éltem.

És az a rengeteg tanulás,
hogy majd később a boldogulás
úgy lényegesen könnyebb legyen!
Hát most mondd! Kell ez újra nekem?