tengerszem blogja

Irodalom
tengerszem•  2014. január 23. 18:53

NÁLATOK LAKNAK-E SZÁRNYASOK? III.

Karcsival, az újonnan vett fiú nimfapapagájjal négyre szaporodott a társaság, de az új jövevény végre telitalálat volt.  Első pillantásra beleszerelmesedtek egymásba a szépséges nősténnyel és rögtön neki is láttak a családalapításnak.

A két fiú, Lóri és Tyihű érdekes módon reagált a szerelmespár közelségére.  Először is tele voltak kíváncsisággal.  Tágranyílt szemekkel figyelték, mi történik a szomszédságban.  Ha Karcsi szerenádot adott az asszonykának, a facér fiúk is rögtön dalra fakadtak.  Amilyen elviselhetetlen a nimfa rikácsolása, olyan kellemes a fülnek az udvarlási énekük, még ha egy kicsit egyhangú is.  Lóriék nemcsak a tojásrakás időszakában, hanem végig, amíg a fiókanevelés folyt, állandóan nyüzsögtek a kalitka azon oldalán, amely szomszédos volt a szülőkével.  Mihelyt a fiókák megszülettek, szinte rátapadtak a rácsokra, próbáltak bekukucskálni az odú nyílásába és idegesen szaladgáltak fel és alá, ha érzésük szerint etetni kellene, a szülők pedig esetleg lassabban reagáltak.  Olyan mulatságosak voltak, sokszor eszembe jutott, hogy igazán megérdemelnének egy-egy párt, hogy ők is nevelhessenek fiókákat.  De hát nem könnyű dolog egy olyan pici szobába még két kalitkát állítani, arról nem is beszélve, hogy már igazán elértük azt a madármennyiséget, amit még anyagilag és fizikailag el lehetett viselni.  De miután nap mint nap tapasztalhattam, hogy a fiú nimfa van olyan jó szülő, mint a tojó, egy napon jött az ötlet:

-  Mi lenne, ha felnevelésre adnék nekik egy tojást?

A tojás megszerzése nem okozott gondot, Szuszi annyit rakott, hogy alig fért el a fészekben, föl sem tűnt neki, hogy egy hiányzik.  Egy este tehát ünnepélyesen felakasztottam a forgáccsal és a lopott tojással kibélelt odút Lóriék kalitkájára és vártam, hogy mi fog történni.  Hát volt meglepetés!  A két papagájfiú viselkedése gyökeresen megváltozott.  Rövid néhány nap alatt SZÜLŐKKÉ váltak!  Szorgalmasan ülték a kölcsöntojást, teljesen úgy bántak vele, mintha a saját „ivadékuk” lenne.  Legmeglepőbb Lóri viselkedése volt, hiszen mindig is ő volt a legbarátságosabb, legszelídebb összes madarunk között.  Pl. csak az ő szokása volt, hogy a kalitka rései között benyújtott napraforgómagot finoman a csőrébe fogta és elvette.  Ha ugyanezzel a többieknél próbálkoztunk, többnyire hátrahúzódtak és szemrehányó tekintetükből csak úgy sütött:  Hát hogy képzeled ezt?!?

Lórikánk a tojás birtoklása folytán a szelíd, kedves madárból dühöngő szörnyeteggé változott, akinek semmi nem okozna nagyobb örömöt, mintha kiírthatná a környezetét, nehogy veszélyeztesse az ő kicsi „babáját”.  Kezdett komoly nehézségekbe ütközni még az is, hogy megetessem őket, hiszen a kalitka belsejében lévő etetőedények miatt óhatatlanul be kellett nyúlni.  A nimfapapagáj nagyon tud ám csípni!  Sokszor nem csak egy-két ujjam, de az egész kezem veszélyben volt, bármennyire fürgén igyekeztem végezni.

Próbálkoztam mindenféle trükkel, hogy a veszélyt kivédjem, például kifigyeltem,, hogy mikor van bent mindkét „szülő” az odúban, de lehettem bármilyen óvatos és zajtalan, Lóri mindig meghallotta.  Mint az ágyúgolyó lőtte ki magát, rá a kezem fejére és ott csípett és mart, ahol ért.  Mindezt valami elképesztő, igazán fülrepesztő rikácsolás kísért, aminek célja nyilvánvalóan az volt, hogy engem elriasszon az odú közeléből.  Persze Tyihű is kitett magáért.  Ha a testi épségem nem is veszélyeztette, de azért a „zajhatású elijesztésnek” ő is mestere volt.  Miután ez a viselkedésük kezdett már egészen kóros formát ölteni, kénytelen-kelletlen bele kellett törődniük, hogy a rájuk bízott tojástól sajnos meg kell válniuk.  Az odú levétele után mindkét madár visszanyerte eredeti jó tulajdonságait és utána ismét szent lett a béke.

folyt. köv.

tengerszem•  2014. január 21. 10:22

NÁLATOK LAKNAK-E SZÁRNYASOK? II.

Később Lóri már a két megtanult szót csakis együtt volt hajlandó használni, vagyis:  „Lóri, szia!”.  Tudomásom szerint a hullámos papagáj sokkal több szó megtanulálására képes, de ezt is csak akkor, ha egyedül van.  De éppen ezért, mert ennyi energiánkba került ennek a két szónak a megtanítása, sokkal értékesebbnek éreztük, mintha hosszú mondatokat mondott volna.

Sajnos az egyedüllét nála azt vonta maga után, hogy kevesellte a vele való foglalkozást és ezt igencsak agresszív rikoltozásban juttatta kifejezésre.  Kezdett szép lassan az idegeinkre menni.  Nemcsak egyet-kettőt rikácsolt, azt még ki lehetett volna bírni,, hanem hosszú percekig tépte at idegeinket.  Nem is kellett közvetlenül a kalitkája mellett állni, mégis az embernek pattogott a dobhártyája és szép lassan eluralkodott rajta a vágy, hogy benyúljon a kalitka ajtaján és legalább egy ici-picit megszorongassa a büdös madár torkát, csak „HALGASSON MÁR EL”!!!

Ugyanakkor pár perc múlva, idegőrlő üvöltözését megunva, kedvesen közölte velünk, hogy „Lóri, szia!”  Hát ezen már csak nevetni tudtunk.

Sajnos egyre többet és többet rikácsolt.  Mikor ott tartottunk, hogy már nem bírjuk tovább, fel is út, le is út, a szörnyetegnek mennie kell, még kapott egy utolsó esélyt.

- Veszünk neki egy párt – törődtem bele a megváltoztathatatlanba, titokban rettegve attól, hogy csöbörből-vödörbe kerülünk, sőt, EGY rikoltozó helyett KETTŐ lesz, amit már csak ügy lehet kibírni, hogyha sürgősen elköltözünk és minél messzebbre.

Így kezdődött és a madarak száma ugrásszerűen megnövekedett..  Először jött Ricsi, akit bár lánynak vettünk, de rövid időn belül kiderült, hogy fiú a javából, mégpedig a harcos fajtából.  Ott ütötte-vágta Lórit, ahol érte.  Persze Lóri sem hagyta magát, úgyhogy állandóan állt a bál..  Bár többször is kaptak türelmi időt, hátha összeszoknak, sehogy se voltak rá hajlandók.  Ricsi átköltözött lányomék barátnőjéhez, ahol egy hullámos papagáj társa lett és azóta is kellemes barátságban élnek.

Akkor jött Szuszi.  Igazi szépséges nőstény!  Hófehér tollazatával, piros pofafoltjaival minden fiú nimfapapagájnak megdobogtatta volna a szívét.  Egy probléma volt csak.  Lórinak nem tetszett.  Nem utálta éppenséggel,, de semmi hajlandóságot nem mutatott a barátkozásra.  Közömbösen éldegéltek egymás mellett.  Ha több papagájunk már nem lett volna, elfogadtam volna ezt a viselkedést természetesnek, de néhány hónap múlva érdekes események következtek be.

Nyáron, ha szépen sütött a nap, sokszor kiköltöztettük a kalitkákat a kertbe.  A nimfák a félárnyékban nézelődtek, füttyögettek a rigóknak, szóval jól érezték magukat.  Egyik nap viszont egyszercsak nem két, hanem három nimfa hangját véltem hallani a kertből.  Mentem megnézni:

- Mi a fene ez?  Hallucinálok!?

De minél jobban füleltem, annál biztosabb lettem benne, hogy a fák ágai közül hallom a számomra ismeretlen nimfa füttyét.

Hamarosan már láthatóvá vált a gazdája is.  Egy hófehér nimfa kukucskált  ki a lombok közül és társalgott élénken Lórival, melyhez néha Szuszi is csatlakozott néhány füttyel.  Lóri  vette a lapot  és minden trilláját bevettette, hogy a nimfát lecsalogassa.  Gondolom, megbeszéltek mindent, mert a jövevény leröppent a fáról, rá a kalitka tetejére.  Na több se kellett nekem, elhatároztam, hogy ezt a madarat befogom.  Villámgyorsan előkerítettem egy rozzant kalitkát, aminek nem volt ugyan alja, de ez most kapóra jött, hiszen azt terveztem, hogy ráborítom a madárra.  A terv jó volt, csak a nimfát vold nehéz a földre, illetve a fűbe csalogatni.  Férjem, lányom lelkesen asszisztáltak, de még így sem volt könnyű becserkészni.  Az nem volt vitás, hogy szelid madárról van szó, mert elég közel engedett minket magához, de mindig csak annyira, hogy ne érhessük el.  Hamarosan a macskák is megneszelték,, hogy valami történik, mert egymás után jelentek meg, villogó sárga és zöld szemekkel, lelapulva, ugrásra készen.  Kis híján végleg elriasztották madarunkat, de végül sikerült ráügyeskedni a kalitkát, s bár mindhármunkról csurgott a víz, teljes volt az örömünk.

A bonyodalmak csak most következtek.  Hárman sehogysem fértek meg egy kalitkában.  Kettejüknek elegendő volt, s bár teljes egyetértésben éltek és nem foglalkoztak azzal, hogy a madaraknak semmilyen ketrec sem elég nagy.  Mivel Lóri és az új madár remekül megértették egymást, annyira, amennyire Szuszival sosem, ezért Szuszinak kellett átköltöznie egy új kalitába, amiben kényelmesen elterpeszkedhetett. A két fiú beg versenyt udvarolt egymásnak.   Az a gyanum, hogy nem voltam tisztában azzal, hogy egyneműek.  Ha ugyan azok voltak, mert még az állatkereskedők sem biztosan sokszor abban, hogy egy nimfa milyen nemű.  Igazából a viselkedésük alapján lehet megállapítani, hacsak nem megtévesztő még az is.

Szuszi az átköltöztetés után a szelíd, kedves, csöndes madárból egy búskomor, morcos állat lett és már komolyan fontolgattam, hogy társat veszek neki, amikor egyszercsak tojt egy tojást.  Valamelyik reggel ott találtam a homokban és elig hittem a szememnek.  Először megpróbálkoztam azzal, hogy az új hímet költöztetem mellé, de akkor meg Lóri maradt egyedül, amit felháborodott rikácsolással ellenzett.  Végül az „új fiú" került külün, de ez se vált be, egyre csak szerelme, Lóri után visongott és udvarolt neki a rácsok közül vég nélkül.  Ekkor kapta a nevét „Tyihű”, mert az udvarlási énekük egyik része a folyamatos „tyihűzés” volt.

 

folyt. köv.

tengerszem•  2013. december 23. 15:19

NÁLATOK LAKNAK-E SZÁRNYASOK? 1.

Ki ne hallott volna már megható, megrendítő vagy humoros kutyatörténeteket?  Senki sem csodálkozik, hogy milyen értelmesek, szépek és kedvesek.  Miért csodálkoznának, hiszen kutyáról van szó?  Hasonló tapasztalható a macska, vagy más szőrös állatok esetében is.  De ki feltételezne ugyanannyi érdekes tulajdonságot a madarakról?  Ugyan ki gondolná, hogy a tollas, szárnyas élőlényeknek is van lelke, méghozzá nagyon érdekes és csodálatos?

Például mi jut eszünkbe a papagájról?   Ki tart papagájt?  Óhatatlanul beugrik a képe a magányos öregasszonynak, netán öreglegénynek, aki émelygős, cukros hangon „Pityukázik” és elvadult képpel rikoltozik, ha macska téved az ablakpárkányra.  Vagy a kalandregényekből ismert kalózkapitány, aki fél szemén fekete kendővel, rumgőzös leheletével, vállán elmaradhatatlan papagájával, falábán sántikál tova.  Pedig rengeteg élménytől fosztja meg magát, aki nem ismeri közelebbről a papagájokat.  Konrad Lorenz szerint a papagájok „tollas majmok” és senki sem tudná találóbban jellemezni őket.  Állítólag némelyik fajta értelmi szintje elérheti a hároméves embergyerek szintjét, ami, ha jól belegondolunk, legalábbis meghökkentő.

Nálunk az egész ügy úgy kezdődött, hogy éppen a születésnapon jártam azon a bizonyos piacon, ahol a tenyésztő eladni készült első nimfapapagájunkat.  Persze azt még akkor se ő, se én nem sejtettük.  Mikor rövid időn belül már a tízedik alkalommal keveredtem vissza a tenyésztő kirakott kalitkái elé, már nekem is gyanús lett a dolog.  Végül rájöttem, hogy mit is keresek én ott.  Sürgős szükségét éreztem annak, hogy meglepjem magam születésnapomra egy ilyen tollas gyönyörűséggel!

- De hát igazán kell nekem ez az állat? – tettem fel a költői kérdést.  Még mielőtt rájöttem volna, hogy mit is csinálok, már a kezember volt is a papírdobor Lórival, első nimfapapagájunkkal.  Mint később kiderült, egy kicsit elkapkodtam a dolgot, mert bizony nem ártott volna, ha egy kicsit többet tudok a fajtáról és nemcsak ész nélkül megveszem a szép külleme és az értelmes tekintete miatt.

A nimfapapagáj ugyanis az IGEN ZAJOS papagájok körébe tartozik.  Nem tanul meg igazán beszélni, mint a hullámos papagáj, bár hosszú, kitartó munkával néha igen látványos eredményeket lehet elérni.  Az okosok szerint, ha egy papagáj egyedül van, unalmában az embert választja társának és mivel az ember azt várja tőle, hogy „beszéljen”, hát hajlandó a kedvében járni.

A beszédtanításnak meghatározott szabályai vannak.  Vég egy madarat, ültesd az ujjadra, aztán beszélj neki…  Na persze, ha csak ennyiről lenne szó!  Egy nimfapapagájt az ujjadra csalogatni nem egyszerű dolog.  De ha már kikotortad őt az összes létező sarokból, lecibáltad a függönyről, megpróbáltad leterelni a fejed búbjáról, néhány gyökerestül kitépett hajszálad árán, és még mindig van türelmed, akkor talán nagy pihegve elül a kinyújtott mutatóujjadon.  Ő piheg, te lihegsz, tépett idegell, és már el is kezdhetitek a „nyelvórát”.

Én először is mélyen a szemébe néztem, majd közöltem vele 15-20-szor, hogy „SZIA”.  Erre ő komolyan megszemlélt, mint egy egyenrangú felet, de legtöbbször már a hetedik „szia” táján hátatfordított és elmerült szemlélődésbe kezdett.  Minden rettentően érdekelte, ami nem abban az irányban volt, mint én.  Akárhogy csavarintottam a csuklómon, hogy újra szembekerüljünk, újra és újra úgy tipegett, hogy nekem háttal legyen.  Bizony sok türelem kellett hozzá.

Teltek-múltak a hetek, de Lóri meg nem mukkant volna semmi kincsért.  Nem tagadom, kicsit csalódott voltam.  Semmivel nem kedveltem kevésbé, ugyanúgy gyönyörködtetett a szépsége, ami még ki is teljesedett, mert közben sihederből felnőtté nőtte ki magát.  De azért néha igen szemrehányóan néztem rá, hogy nem hajlandó egy szót sem szólni.  Aztán gondolt egyet és végre kimondta első szavát:  „SZIA”.

Úsztunk a boldogságban.  Természetesen mindegyikünk saját érdemének  tekintette, hogy „lesziázott” minket, hiszen nem könnyű rávenni egy akaratos madarat  arra, hogy azt csinálja, amit mi szeretnénk.  Rövid időn belül megörvendeztetett minket második szavával a a saját nevével:  „Lóri”.  Érdekes módon a „szia” szót többnyire jókor használta.  Például ha odahajoltunk a kalitkájához, vagy beléptünk a szobába.

folyt. köv

tengerszem•  2013. december 19. 22:56

TOLLAS TEREMTMÉNYEK, SZŐRÖS SZÖRNYETEGEK - ELŐSZÓ

Hol volt, hol nem…

Kezdhetném így is, de nálunk korábban a mesék inkább így szóltak:  Hol vannak, hol meg még többen vannak  –  mármint az állatok a házunk táján.  Ugyan mi késztet egy nőt arra, hogy ügyes-bajos dolgai közepette vállaljon egy sereg állatot is?  Méghozzá jószántából és örömmel?  Ki tudja?

Számomra is érthetetlen, hogy miért annyira kedvesek nekem az állatok?  A vonzódás, amit irántuk érzek, valamikor pólyáskoromban kezdődhetett, vagy talán még korábban.  Teljesen extázisba tud hozni már az állatok látványa is, hátha még a szokásaikat is megismerem.  Mérhetetlenül  el tudnak bűvölni szépségükkel, avagy éppen ellenkezőleg, csúfságukkal, és az ember számára sokszor teljesen érthetetlen viselkedésükkel.  Semmi sem szívszorítóbb, mint amikor sikerül a lelkükhöz férkőzni és a bizalmukba fogadnak.

Sok ember szereti az állatokat.  Van, aki boldog megelégedettségben él kutyájával, vagy macskájával – netán valamilyen madár a társa, vagy akváriumi halakban gyönyörködik.  Más esetleg nem is tart állatot, megelégszik a TV-ben látott természetfilmekkel, vagy „csak szimpatizáns”, aki mély rokonszenvet érez az állatok iránt és akit felháborít minden ellenük elkövetett igazságtalanság.  Persze nem állítom, hogy aki nem tart állatseregletet, az nem lehet igazi állatbarát.  Dehogyisnem!  De igazából az állattartók közül kerülnek kik azok,, akik soraimat olvasva cseppet sem rökönyödnek meg majd az elkövetkezőkön.   Akik hasonlókat tapasztalnak nap, mint nap ők is kedvenceikkel kapcsolatban.  Ezek az állatbarátok, akik nem fintorognak, ha netán olyasmiről olvasnak, hogy a kis drága felugrott az ágyra, vagy netán még ott is alszik!  Jobbik esetben a gazdi lábainál és nem a párnáján!  Vagy a fején.  Ők azok az állattartók, akik harmincadszorra is elgurítják a nyelvét laffogtató, nevető szemű kis „édesnek” és mindannyiszor hajlandók hasoncsúszva kikotorni azt a szekrény alól.  Ők azok, akik pironkodva vallják be, de csakis állatbarátoknak, hogy az ő kedvencük  „olyan okos, épp’ csak meg nem szólal”.

Lássuk tehát, kik azok a teremtmények,, akikről most szólni  kell?  Ne várjanak  tőlem tudományos értekezést, vagy latin szövegekkel megtűzdelt tanulmányt.  Én csak mesélni szeretnék azokról az állatokról, akik életem során hozzámcsatlakoztak és hagyták, hogy szeressem őket.

folyt. köv.