szeretem-versek

most fújja a szél a leveleket

és én olvasom az erezetet

a fonákra van írva minden

igen a lényeg ami nincsen

ez írható le és olvasható

a tudattalan mindenható

csakis ő tudja az eredetet

látod pont ilyen eredet ez

számolom rajtad a fényeket

s kékebbre festem a kék eget

és pont ide vizualizállak látod

közben megálmodom a világot

 
Léleknyi csönd, teremtett lélek, ne higgyétek, hogy 
kegyelmet kérek. Télben, déröklű iszonyatban,     
szívemig fölérő hamis fagyban kihullott            
meséim tejfoga, elborul hű lovam homloka.
Varjúláb tapod szűz havon, farkas jár a hold-
udvaron. Belesápadnak a vének, elkékül
az ajkakon az ének. Hittem nagytüzű tavaszban,
sorsot érlelő nyarakban: villámaimon
jégből a nyereg, most az átok is gyönyörű lehet.
Otthonosak akik a télben, próbálják koronám
fejszeélen! Kidőlnöm nekem lehetetlen,
gyökerezem a szerelemben; szerelem végvára
védj meg — ne hagyd, hogy kegyelmet kérjek.

Molnár Jolán

a reménység foka

a zsebébe tört fotón menyasszonya
mellkasán acélhüvelyből kaláris
bár még tusáját nem láthatta soha
balján ott ült mellette a halál is

utazott reménység fokig és vissza
hozzátapadt a félsz hívatlan vendég
tiszti zsákból vodkát már nem csaklizna
kiterített sorsa nem ér fél zsemlét

a torkából nyállal kevert vérköpet
csöpögött a húgyszagú pocsolyába
mikor az ugató gépágyúcsövek
rávillantak utolsó mosolyára

szívében nem maradt hely a bosszúnak
agyaggá kötött szájában a sár-lé
a szemében végleg hosszú combúak
a vágyak és a tört asszony már másé

2012. november

Magyari Barna:

Életportré

ellabdázgat bennem ami nincs
néha pofán üt a morbid csend
ölelés nélkül rossz a fűtés
nehézkesen ég a sejtbrikett

fantomfények közt imbolyogva
pár sugallat mondattá éled
a szív a tüdő mind bekötve
amit kibontok az a lélek

várnék egy tündért de hiába
izzítom magamat miatta
itt ma sem fog senki örömöt
akasztani a génfogasra

mindig az fáj a legmélyebben
amiről az ember nem tehet
átgyalogol rajtam a múlás
s az arcom ráncokká elreped

hol sárgán villog hol pirosan
az örökléten nincsen zöld jel
lényem naponta megkavarva
vegyítem a halált a csönddel

Pásztor Piroska:

A művész

A művész egy bohó, vidám kalandor,
kinek olykor édes a fanyar vackor,
sokszor keserű a mézes csemege,
ha úgy van kedve, magányos remete.

Dermesztő fagyban lobogó lázban ég,
perzselő napon didereg, csupa jég,
a világ szépségét szívébe rejti,
elzengi, leírja, vagy képpé festi.

Néhanap a vakablakon is kilát,
ha kell, a felhőknek támaszt lajtorját,
számára az álmok mindig valósak,
és nem érdekli, az élet csaló csak.

Ember, ki utálható, szerethető,
szabadsága az, mi éltető erő,
korlátok közé be nem terelheted,
nem tűri a béklyót, láncot, kötelet.

Szolga, ki alázattal végzi dolgát,
tálcán kínálva lelkét, önnönmagát,
s bár fizetsége olykor gúny, megvetés,
egy ámuló szem, az az elismerés.

A fény és az árny sohasem hazudik,
nappal és éj benne kitárulkozik,
megszólal belül, ő pedig megérti,
a szürkét vidám színekre cseréli.

Összegyúrt anyag, föld és ég, tűz és víz,
keserű pirula, fűszer, zamat, íz,
vasalt damaszt, s ráncosra gyűrt fonákja,
erény és bűn, s annak feloldozása.

A művész helyetted, miattad is lát,
papírra, vászonra fest ezer csodát,
a pillanatokra fénykeretet tesz,
az Istentől kapott tehetsége ez.