szeretem-versek

 2014. szeptember 17. 09:49

gyűlnek a porcicák

idő van marha sok

isten túl komplikált

nem szól s én hallgatok

jobb mindent hagyni rá

szüljetek haljatok

telnek a latrinák

a csillagok vakok

alattam semmi-ág

azon hintázgatok

szívemből vadvirág

kandikál és vacog

húznak a vadlibák

én is elhúzhatok

Szőke Imre ballada a szemétszedőkről melyet a költő alkalmatlan barátainak szerzett  

megyünk a közmunkások élén
világ végére szép szemét
ragyog rajtunk a sárga mellény
bőrünk meleg mert szennyvizét
a nép örömmel hugyozza ránk
dögöljetek meg lusta disznók
erkélyről néz le apánk anyánk
agonizál négy bolond istók

nemzet mely puszta kénye végett
megfojtja sebesültjeit
békéje túl sok foglyot ejtett
itt élni halni nem segít
a kötelesség rokokó fasiszta szózat
s a jogra kennek gótikus mocskot
hős papjaik cipőnk orrára fosnak
agonizál négy bolond istók

menetelünk gyomorsötétben
Kriszta monoton verset ír
letépve ring megint egészen
zsidó csillag vagy hervadt gólyahír
Tamás cigány ez felfoghatatlan
Matyi nem fejt meg semmi titkot
futunk lopunk hízunk csak szavakban
agonizál négy bolond istók

ajánlás

herceg ne ments meg minket önmagunktól
hisz nem mi vagyunk itt lusta disznók
folyvást szopunk s már haszna is csordul
agonizál négy bolond istók

Harmat Lotte

Hang-szerelem

Leülök csendben, mélázva, önmagamhoz,
a lelkem elhangolt, fals, öreg zongora,
hiába ütök le futva néhány taktust,
a harmóniáknak most sehol sincs nyoma.

Fekete-fehér az ismert billentyűzet,
félhangok ujjaim alatt a hangszeren,
többször is elvétem az örök dallamot,
a kották emlékét mélyről előveszem...
Kinyitom a tudattalan tárát, de jaj,
csak kopog a taktus: hang-zavar, fáj-dalom,
görcsösen keresem a torz trillák között,
hol az igazi alap: szívszó-oltalom?
Mitől lett ilyen hamiskás bennem a lét,
hol lettem én monoton hangjegyolvasó?
Hiába kellene lágy, vidító ének,
vagy álom-szenderítő, óvón altató...

Csupán zaj éled fel a kezeim alatt,
nem tudom mi ez, magam sem hallom zeném,
elszoktam már talán a halk zongorától,
kamaszként becsuktam, mondván: nem az enyém,
mit tanítanak az iskolában nekem,
képtelen vagyok így magamnak játszani,
csak követem az elődök írt hangsorát,
s minden, amit másolok, pusztán látszati...

Most mégis leültem, csendben önmagamhoz,
rég-nem-szólt, elhagyott zongora a lelkem,
hiába ütök le vágyva néhány taktust,
halottak a húrok, daltalanná lettem.

Nemes Nagy Ágnes: Példázat

Papirban kaptam ezt a szót,
mely messze földön pálma volt.
Papirba göngyölt gyenge tőt,
s most, lám, előttem földbe nőtt.

Nedvvel telik, rügyet fogan,
s érik vele minden szavam,
mivel sudáran felszökik,
s valódi lombot hajt a hit.

Molnár Jolán: Ami fent, az van lent

Fönn ibolyántúli sugár, alant fortyogó sötét,
Tolakodik a csőcselék, várja eljövetelét
a végleges szabadulásnak, amely késik egyre,
nem derül ki ránézésre, hogy ki méltó a kegyre,

a csóró, az életművész, vagy az újbunkó kőgazdag?
Egyik üres zsebét rázza, másik bukszája vastag,
bőrük alatt mikrochip, s a jel homlokukra vésve,
mindenkit átvizsgálnak a nagy megmérettetésre.

Tolong a tömeg, hús a húst taszítja, elsodorja,
a harc vérre megy, ki lesz az élen, ki csak a sorja.
Nyüzsögnek, mint zsizsik, olyik tűri, hogy eltapossák,
más ölni tudna, résnyi szemében sanda gonoszság.

Eldől: választott leszel-e, lelked igaz, vagy hitvány,
gondosan szelektál, nem számít passzus, bizonyítvány.
Vacak kis életek, nagyszabású, pöfeteg pofák
megméretnek, és könnyűnek találtatnak: nincs tovább!

A zsarnokot könnyedén előzik piti vesztesek,
azt hiszik övék a pálya, pedig most is pechesek,
de mind kihull a rostán, s a lüktető fénypászmában
csak néhány példány akad fenn, örök életre szántan.

Mint hálóba gyűlt lepkék, lebegnek a léthatáron,
sugárkévét fon rájuk valami végtelen álom,
és lassan rájönnek, ez szörnyűbb, mint bármely büntetés:
zuhog az örök fény, amiből többé nincs ébredés,
mint egy lázálom, amiből többé nincs fölébredés.

A tétel új értelmet így nyer, ami fent, az van lent:
alul fortyogó kút-sötét, fönn sugárzó végtelen.