szeretem-versek

Szederfalu: Intolerancia

Belülről rágsz, és én egyre fogyok.
Elkopnak csontjaim. Üres gondolatok
maradnak csupán, vázként tartanak.
Nem adok esélyt már - csakis magamnak.
Elnémult minden szó, és nincsen türelem,
nem száguld semmi sem a kiszívott ereken.
Egy darab bőr vagyok, fénytelen és ráncos,
velem együtt halsz meg: te idegszál-táncos...

Haász Irén:A megkeresztelt

Ment a vízhez. Sáron rózsája
éledt szelíd lába nyomára.
Amerre járt, kis portölcsérek
keveregtek - testben a lélek.

A Jordánnál már János várta,
rögeszmét ápolt dacos tudása.
Hite övezte - hegyormot várfok -
mert csak a szegény vár megváltót.

Földanya forró csontján hevert
s cserélt igét a Megkeresztelt.
Körötte száz más evett-ivott,
s még Jánossal is egyedül volt.

S ahogy híre szállt szájról szájra,
álszent lelkekben bitófája
épült már. Mert tudatlan birkák
hadát farkasok irányítják.

Molnár Jolán: Erőtér

Erőtér, tetőző öröm,
galaxisodon átúszok,
elszédülök spirálkörön,
vér dala serken, felbuzog.
Ritmusát dobolja újra
ereimen lázas ujja,
s angyal libben át, szivárvány
ívét fölöttünk kitárván.

Fémesen csillan fejpántja,
arcod érinti dicsfénye,
homlokod szárnyával szántja,
övem kulcsolja erénye.
Itt vagyunk, hogy a Végtelen
termében találkozz velem,
magzatburkában elvetélt
szerelmemért, szerelmedért

pörzsölődünk a létezés
titkát kutatva, mint akik
ismerjük egymást. Ám kevés 
az elszánás, ha bent lakik, 
történetünk elringató
emléke: meddő hintaló.
Hátasunk elnyargal, hova
nincsen érkezésünk soha.

Régmúlt idők suhannak át
finom fogaskerék perceg,
inga diktálja dallamát,
kattogása múlat percet,
felettünk el-elbólingat,
forró kis játékainkat
ne fedje félhomály, lepel,
bár kinőttük, ne rejtsük el.

Hívtak térhálós tengerek,
riasztva hullámok foglyát,
varázsolt erdőrengeteg,
s henteregtünk szénaboglyás
csodák illatos ölében.
Játszottunk pajkosan, szépen,
mátyásmadár fészkén hálót,
sárkánytojás hajigálót.

Fölötted angyal silbakol.
Szárnya ívén kitáguló
a feszített terem, ahol
a tér határán átnyúló
erő megfoghatatlan, de
érezhető rezgőköre
hatalmában földi gyönyör,
s éteri kín átka gyötör.

Erőtered mágnes-mező,
vonzása világi törvény, 
áramába merítkező
indáim sodorja örvény,
s keringnek ősi rend szerint
összefonódó lelkeink.
Szomjunk nem oltja csordakút,
magányból érlelünk aszút.

2007. november

Jónás Tamás: TEKOAI JEGYZET

A nyugtalanság szimmetrikusan néma.
A szél se fújja szét, eső se mossa.
Boldogság húzza szorosabbra néha.
Rácsain gondolkodás a rozsda.
Felhőkarcoló, tetőtől-talpig,
a vöröslő szemek jelzőlámpája
tudatja éggel, földdel, hogy haragszik
a nyugalomra, régi önmagára.
Kegyelmes történet kopogj az égre!
Rombold le holnap végleg. Ma még ne!
Az elesettek jegyzetfüzetébe
hadd firkantsak még verset, ellenállót.
Ha borzasztó megváltás történne.
Legyen a felejtés a szertemállóbb.

JÓNÁS TAMÁS: MI A VERS NEKTEK?

mit neveztek ti takarításnak? én a felejtést.
nem a törlést, az barbár, gyilkos munka.
az új forma beleitatását a háttérbe:
a felejtés építkezés, rafinált összemosás,
hogy ha valaki közelről figyeli, könnyen
észrevehesse, miből is hizlaltuk a falunk.
a falat közönségesen úgy hívjuk: én.
sok baj van vele. például, hogy nincsen. de hat.
működik, emlegeti magát, kínálja, rejti, dicséri,
különös tükör: magának hisz mindent, amit mutat.
dacos. ő például nem hajlandó felejteni.
mindent megőrizve pusztítja múltját és utait.
mit neveztek ti versnek?
ami felpofoz, rád csörrent, átszab vagy megír?
én a felejtést nevezem versnek, és tanulom.