Vágysarjuló

A fák tenyerén mint izzó somparázs,
nyitja szembogarát épp a pirkadás,
még kucorgok ölelkezésünk illatán,
bár a reggel rám itt nélküled talál.

Kertre ringnak már kis porcukorpillék,
felhőnyi könnyedek, szépek, s én emlékszem,
épp ilyen voltam, ahogy Benned elégtem.
Érintéseid szívemen tűzpihék,

szüntelen cirógat velük a mámor,
csitris szerelemlobogás minden perc,
mégis egy életre kelt asszonyi álom.
S tudom, annál igazabb semmi sem lesz,

mint ami önmagaddal vagy itt bent.
Amikor mennyboltszín szemed enyémre talál,
a pillanaton elmosolyodik Isten,
és megszeppen csodánk látva a halál.