Talán így...

Én nem tudom, hogy születnek a szavak.
Bennem a tintaszívverések halkak,
épp csak magzatsóhajnyit pihennek meg
enyémen. És a felhő-ujjbegyű csend,
míg csillagok gyermekláncfüvét fonja,
s az estnek zúzmaraharmatát szórja,
a jégpipacsok fénnyé nyílnak : fehér,
tiszta szemmel, előttük lényegem : ledér.
S mint a gyertyalobbanás alig nesze,
pirkadat-teremtést ragyognak nekem.
Nem tudom a hogyant. Csupán az érzés
borít el, akár a lélekszeretkezés...
A papírnak apró humusza vagyok 
csak. Talán a tejútszárnyú angyalok
veszik tenyerükre a halandóságot,
tán ők írnak, s az emberek csak : versmagok.