Majd hajnalodik

Hamuból sejtelem, pitymallatparázs,
láthatárra dereng csöppnyi Nap-varázs,
az Ég ágain galagonyabibe-pír,
a sok ibolya-felhő kékséggé nyíl.
Ma még pára pilinkél téli hűvöst,
és elrejti a színtavaszt, a bűvöst,
nárciszok tülljeire csipkedért köt,
március lepkeszárnya zúzmarán tört.
Ma az ember-bentek is fázók, szürkék,
csak lengnek ide-oda borús füstként,
szíveik kicsi gyufaláng-pipacsok,
a jóság aszályán magukba szikkadók.
De valahol magzatmocorgás már a szép,
a fényfolyó az élet medrébe lép,
s majd kiárad a kopár évszakföldön,
virághajnalt ébresztve fagyzugos csöndön.