Esti mesém

Szivem tekintetén képeskönyvpercek,

ahogy bohém szinekben jár-kel az ősz,

és szélzöngésen fülembe nevet,

kislánnyá szeliditi az Anyát, a Nőt.

Egy-egy bogárzümm még visszhangzik a füves

álomcsöndjén, amikor az alkonyat

galagonyabokrát megrázza, s lecsüngnek

földig pirosai. Árnymanók táncolnak,

törpévé zsugorodó fények között,

mig sarak szilvalekvárjába ragad

lombpillangók szárnya. Hold-kobold költözött

közben az égre, a csillagsipkás házak

fölé, aranyát osztogatja széjjel,

aztán tündérpalástot sző a fáknak.

Végül a némaság dajka-karjából

kipislog a hajnal, mint pozsgás arcú

Juliska, és szalmaszőke hajából

sugarakat bont, bár vállán felhőbatyú

nehezül. Fehér párakesztyűt visel a Nap,

majd dorombolni kezd a szelid eső,

s úgy hallik, mint elégedett macskahang,

amint cseppig elnyalta az összes tejfölt.